Amikor rád pillant az ezüsthátú gorilla

Semmilyen előkészület, olvasmány, fotó vagy instrukció nem készíti fel az embert arra a pillanatra, amikor először szembetalálja magát egy 200 kilogrammos, ezüsthátú gorillával. Ruandai utazásom abszolút fénypontja volt a találkozás ezekkel a nagyszerű állatokkal.

A világon már csak körülbelül 710 hegyi gorilla él szabadon, mind Ruanda, Uganda és a Kongói demokratikus Köztársaság találkozásánál. Ezek az országok nem tartoznak a legnépszerűbb turistaparadicsomok közé, ennek ellenére évente több ezren jönnek el erre a vidékre, elsősorban a hegyi gorillák miatt.

Élet a polgárháború után

Ruanda az 1994-es rettenetes népirtás óta - amelynek során egymillió tuszit és hutut mészároltak le - biztonságos és békés országgá fejlődött. Az ország vezetése eltörölt minden faji megkülönböztetést, a lakosság optimista, célratörő, és csak előre tekint. Nem felejtenek, de túl akarnak lépni a fájdalmon és a haragon. Végtelenül hálásak, ha a turisták ellátogatnak hozzájuk, és mindent meg is tesznek, hogy jól érezzék magukat az országban.

A gorillák látogatását több szinten is korlátozzák: egy-egy családot csak 8 fő látogathat meg egy nap, maximum egy órára, hogy a stressz-szintjüket ne emeljék meg túlságosan, az ugyanis az immunrendszerük gyengüléséhez vezethet. A látogatható családok száma alapján Ruandában 72, Ugandában 40 engedélyt adnak ki naponta. A kereslet mindig nagyobb a kínálatnál, ezért hónapokra előre kell lefoglalni az engedélyt, amelynek megkérik az árát: a látogatás Ruandában jelenleg 750, Ugandában pedig 500 dollárba kerül (166 ezer, illetve 111 ezer forint).

Ha valaki azt hiszi, hogy ennyi pénzért majd vörös szőnyegen viszik a gorillák elé, hát téved: a gorillacsaládokat esőerdőkben kell felkeresni, ahol ösvények nincsenek, így szúrós gallyak között kell utat vágni. A jó hír az, hogy az engedély birtokában szinte garantált a velük való találkozás, hiszen a nemzeti parkok munkatársai folyamatosan figyelemmel kísérik a mozgásukat. Nemcsak azért, hogy a turistákat el tudják vezetni a családokhoz, hanem óvintézkedésként is, hiszen az orvvadászok még ma is lelőnek néhányat - Kínában például még mindig divat a gorillamancsból készült hamutartó.

A hegyi gorillák DNS-állománya 97 százalékban megegyezik az emberével, ezért egyrészt mellbevágó a hasonlóság, másrészt emiatt könnyen elkapják az emberi betegségeket. Indulás előtt részletes tájékoztatót kaptunk, hogyan vigyázzunk rájuk: hét méternél közelebb ne menjünk hozzájuk, tüsszenteni csak elfordulva, kendőbe szabad, a vécézést lehetőleg kerüljük, de ha nagyon muszáj, minimum fél méter mély gödröt kell ásnunk magunknak, majd azt dolgunk végeztével be kell temetni. Vakuval fotózni tilos, nehogy megijedjenek. A közhiedelemmel és ábrázolásukkal (lásd King Kong-filmek) ellentétben kifejezetten szelíd, passzív jószágok, ráadásul vegetáriánusok, így sikerült megnyugtatni minket, hogy ne féljünk tőlük.

Miután mindenről kiokosítottak, nekivágtunk. Először egy mezőn gyalogoltunk, aztán hamarosan elértük az esőerdőt, ahol már csak úgy tudtunk haladni, hogy a vezetőnk nagy, éles késsel utat vágott, és nekünk is igencsak hajtogatni kellett az ágakat. Néhány fegyveres kísérőnk is volt - nem a gorillák, hanem egyéb veszélyes állatok, például a kafferbivalyok miatt. Egyszer csak a vezetőnk megállt, ő már látta, amit mi még nem. Óvatosságra, csöndre intett minket, és brummogó hangot adott ki, hogy figyelmeztesse a gorillákat is a közeledtünkre.

Az első találkozás egy ezüsthátúval minden képzeletet felülmúl. Mi ugyanis elsőként pont a családfőt, Luckyt pillantottuk meg, aki látszólag egyáltalán nem bánta, hogy ellátogattunk az erdejébe - békésen falatozta tovább a bambuszágakat. Csakhamar megpillantottuk az egyik anyukát is kétnapos (másfél kilogrammos) bébijével, aztán sorra bújtak elő a kölyök gorillák is.

Eleinte az aljnövényzettől alig tudtuk fotózni a családot, de ők egyre jobban felbátorodtak, és megindultak felénk. Mivel ők nem vettek részt a tájékoztatón, nem hallottak a hétméteres szabályról, így egyre közelebb és közelebb merészkedtek. Amennyire tudtunk, hátráltunk, de egy idő után utunkat állta a sűrű cserje, így sokszor mindössze 1-2 méteres távolságban találtuk magunkat egy-egy testes gorillától.

Érdekes, hogy félelmet egyáltalán nem éreztem, csak ujjongó örömöt és meghatottságot. Lucky öt nőstényt gyűjtött magának, és a családban hat gyermek nevelkedett, mind ott lábatlankodtak körülöttünk. Közben eleredt az eső, térdig sáros voltam, és véresre szurkáltak a tövisek, pedig vastag nadrágokban, zárt cipőkben és erős kertészkesztyűkben jöttünk. De semmi nem számított, ott álltunk megbabonázva. Amikor kicsit felocsúdtunk, ezerrel kattogtak a fényképezőgépek - különösen akkor, amikor a gorillagyerkőcök egy nyíltabb részre merészkedtek ki, és ott produkálták magukat.

Közben folyamatosan ettek. A gorillák naponta 30 kilogramm bambuszt rágcsálnak el, és igyekeznek lédús növényekből kinyerni a folyadékszükségletüket. Arckifejezésekkel, gesztusokkal és kéttucatnyi hangjelzéssel kommunikálnak. Az egyedeket az orruk mintázata alapján tudják megkülönböztetni a parkőrök, mivel az a legjellegzetesebb egyedi vonásuk. Minden gorilla nevet is kap, évente egyszer pedig hatalmas keresztelőt tartanak, ez a Kwita Izina, azaz a névadó ceremónia. Az utóbbi években ez egyre népszerűbb esemény lett, a neveket fontosabb közéleti személyiségek adják az újszülötteknek, és ezt a napot országszerte megünneplik, a kis helyi buliktól kezdve a fővárosban tartott elegáns bálig.

Az előírásoknak megfelelően csak egy órát tölthettünk a gorillákkal, aztán sajnos vissza kellett indulni a táborba. Útközben alig akartuk elhinni, micsoda élményben volt részünk. Legszívesebben azonnal szerveztem volna egy túrát másnapra is. Sajnos ez se az időmbe, se az út költségvetésébe nem fért bele, de sokan kifejezetten csak ezért jönnek az országba. A csoportunkban volt például egy amerikai házaspár, akik hónapokkal ezelőtt öt engedélyt vásároltak, és öt különböző családot néztek meg. Évekig kizárólag erre gyűjtötték a pénzt, és most határtalan volt az örömük. Akárcsak az enyém.