Az aprócska településen, Gustavusban vártam a kompra, amikor megjelent a helyi taxis, és beszédbe elegyedett az egyetlen emberrel, aki rajtam kívül ott ácsorgott. Mindkét férfinek fonott copfja volt, nagyon murisan néztek ki egymás mellett.
Meg is kérdeztem őket, szerintük mennyi az esélye annak, hogy itt, a világ végén összefutok két pasival, akik mindketten ilyen különös frizurát viselnek. „Elég sok – jött a meglepő válasz. –
Alaszkába eleve olyanok költöznek, akik nem jól viselik az öltönyös irodai munkát,
és szeretik ilyen különc módon is kifejezni a szabadságvágyukat."
Gustavus maga egyébként nagyon érdekes kis hely. A Négy saroknak nevezett főtér egy útkereszteződés, amelynek négy csücskében egy-egy kereskedelmi egység kapott helyet. Az egyik egy ajándékbolt-galéria-kávézó, a másik egy múzeumként is működő benzinkút, a harmadik egy organikus élelmiszerbolttal kombinált büfé, a negyedik pedig egy kiadó faház, amelyben akkor éppen én laktam.
Ennyit lehetett látni a településből, délutánonként mégis előkerült a semmiből két-három tucat lakos, hogy a büfében vagy a kávézóban diskuráljanak. Ők egészen
eldugott, döcögős földutakon megközelíthető kabinokban laknak.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a legtöbben szívesebben élnek az erdőben, mint a városokban.
Amikor beszélgettem velük, nagyjából kétféle történet rajzolódott ki: vagy egy régi nyaralás során szerettek bele az országba, vagy itt kaptak munkát, és itt ragadtak. Az mindenkiben közös volt, hogy elragadtatottan beszéltek Alaszkáról, a természetről, az itteni élővilágról, és nem is értették a hideget vagy az elszigeteltséget firtató kérdéseket.
Engem elsősorban a Glacier Bay Nemzeti Park vonzott ide. Az állam közlekedésében kiemelten fontos Alaska Marine Highwayen érkeztem, egy vízi úton, amelynek jelentőségét az adja, hogy Alaszka viszonylag nagy részére, például Gustavusba is, kizárólag ezzel lehet eljutni.
Az 5600 kilométeres, 30 megállót érintő útvonalon
a hét majd minden napján közlekedik hajó. A helyiek mellett a hátizsákos turisták is előszeretettel utaznak rajta, hiszen akár több napot is lehet így hajókázni, és még csak nem is kell feltétlenül fizetni a kabinért.
Akár sátrazhatunk is a fedélzeten, vagy csak leterítjük a hálózsákot a „szoláriumban”, azaz a felső szint üveggel védett részén. Nem tengerjáró hajóra kell gondolni, azaz nem kell kiöltözni a vacsorához – mindössze egyetlen kis önkiszolgáló büfé van, helyi viszonylatban egészen elfogadható árakkal.
Egyébként a Glacier Bayt is csak hajóval lehet megközelíteni, de ez már speciálisan turistaprogram. Az egész napos túrához idegenvezetés és ebéd is járt, és
a fő látnivalón, a gleccseren kívül rengeteg madarat és fókát láttunk.
Általában bálnák is felbukkannak, de ez nekünk sajnos kimaradt. Rendhagyó módon viszont egy tucat medvét fedeztünk fel a partokon, kisebb-nagyobb csapatokban.
A kis faházikómban töltött elszigeteltség után szinte sokkoló volt, amikor megérkeztem Juneauba, az állam 32 ezres fővárosába. Igazi nagyvárosi lány vagyok, Budapesten nőttem fel, és New Yorkban is éltem egy ideig, bő két hét alaszkai utazgatás után mégis mellbe vágott a kisvárosi nyüzsgés.
Korábban, főleg az autózások során csak elvétve találkoztam turistákkal. Itt, Juneauban viszont hemzsegtek a tengerjárók utasai, akik általában csak egy napot töltenek a városban. Mivel a látogatók 80-90 százaléka tengerjáróval érkezik, a kikötőben fantasztikus a szervezettség.
A hajón vagy az érkezéskor hirtelenjében lefoglalt számos fakultatív programra
elképesztő hatékonysággal szállítják el a résztvevőket.
Buszok garmadája várja a kirándulókat, programszervezők tucatjai gyűjtik maguk köré feltartott táblákkal a bálnalesre, kutyaszánozásra, sétarepülésre, lazacsütésre, és még ki tudja, milyen programra jelentkezőket.
A hatalmas választékból én többek között a bálnalest néztem ki magamnak. Korábban ugyan már volt szerencsém látni bálnát, de azt reméltem, hogy egy ilyen speciális túrán még közelebbről csodálhatom meg őket. Így is lett. A kiruccanás olyan jól sikerült, hogy azt se tudtam, merre nézzek, mert
minden irányban bálnák vettek minket körül.
Így fordulhatott elő, hogy a legnagyobb show-ról majdnem lemaradtam. Csak a szemem sarkából láttam, ahogy egy hatalmas példány épp felugrott a levegőbe. A fényképezőgép már csak a felspriccelő vizet örökítette meg, de persze nem a fotó a lényeg, hanem az élmény, azzal maradéktalanul elégedett lehettem.
A bálnák olyan számban élnek itt, hogy a kirándulást szervező cégnél garantálják a sikert. Ha mégsem látnánk bálnát, visszafizetik a részvételi díjat. Könnyen ígérgetnek, a cég fennállása óta nem volt erre példa.
Juneau csodás fekvéséhez hozzátartozik, hogy
a város határában van egy gleccser, amely kajakkal vagy kenuval is könnyen megközelíthető.
Erről én sem akartam lemaradni, úgysem ültem még jéghideg vízen kenuban. Itt is csevegtem kicsit a túravezetővel, akit szintén a természet szépsége vonzott a vidékre. Egyetemista, aki minden nyarát itt tölti. Kiegészíti a diákhitelét, de elsősorban egyszerűen imádja Alaszkát.
Egy kutyaszánozás is belefért a programba. Ez itt nemcsak sport, vannak olyan elzárt területek, ahol
egész télen csak kutyaszánnal lehet eljutni a közértbe vagy a postára.
Mi csak egy félórácskára próbáltuk ki a közlekedésnek ezt a módját, viszont utána eltölthettünk még egy kis időt a kutyákkal. Egy rakás imádnivaló kölyök is volt köztük. Nem csoda, hogy a kutyatelepen szintén megszállott Alaszka-rajongók dolgoznak.
Igyekszem mindenhol megismerni a helyi konyhát, ezért egy gasztrosétához is csatlakoztam. Az egyik meglepetés az volt, mekkora fejlődés ment végbe ezen a területen az utóbbi években. Túravezetőnk szerint, ha néhány éve megkérdeztek itt valakit, hova menjen egy komoly foodie, azaz gourmet enni, a válasz elég lesújtó volt: Seattle-be. Azóta nagyot fordult a világ,
egyre-másra nyitnak a kifejezetten kreatív éttermek és büfék.
Ma már az sem ritka, hogy Seattle-ből ugranak fel az ínyencek, hogy kipróbáljanak néhány alaszkai specialitást.
Végigjártuk azokat az éttermeket, amelyek ennek a folyamatnak a fő katalizátorai voltak, és megkóstoltuk néhány fogásukat. Számomra a legérdekesebb az utolsó megálló, a sörkóstolás volt – pedig nem is szeretem a sört.
Nem annyira az italok nyűgöztek le, mint inkább az állam egyetlen sörfőzdéjének története.
Ez is alátámasztja azt a képet, amely az alaszkaiakról alakult ki bennem.
Marcy and Geoff Larson 1986-ban 28 évesek voltak. Ekkor találták ki, hogy sörfőzdét alapítanak. Mint sokan mások, eredetileg nyári munkára érkeztek, de beleszerettek Alaszkába, és maradtak. Nem féltek a kemény munkától, valami újat, izgalmasat akartak kitalálni.
Mint minden alaszkai vállalkozásnak, nekik is hatalmas logisztikai kihívásokkal kellett szembesülniük, hiszen itt az égvilágon mindent sokkal nehezebb beszerezni és intézni, mint a „lenti 48” államban (ahogy az ország többi részét hívják). Eleve
mindent hajóval kell ideszállítani,
hiszen Juneauba sem vezetnek utak.
De a kihívásoknak köszönhetően elkerülhetetlenek az innovatív megoldások. Ez nemcsak a néhány évtizedes sörfőzdével van így, de ugyanez volt a helyzet a kőolajvezetékkel vagy épp a bányákba vezető vasútvonalak építésével is – Alaszka a lehetetlent is megvalósító, elszánt vállalkozókról szól.
Visszatérve a fiatalok történetére, a sok nehézséget jelentő vállalkozáshoz a bankoktól nem kaptak hitelt, így
88 privát befektető dobta össze az alaptőkét
(mondhatnánk, megvalósították a crowdfunding ősét). Közülük majdnem mindenki még ma is tulajdonos, és igen jól megszedte magát, úgyhogy a bankok, amelyek nem szálltak be, bánhatják az elmulasztott profitot.
Miközben receptek után kutakodtak, az egykor itt üzemelő bánya papírjai közt találtak egy leírást arról, hogyan készült régen a helyi sör. Ebből lett az Alaskan Amber, amely a mai napig a legnépszerűbb termékük.
A háromhetes alaszkai körút során a természet hihetetlen szépsége mellett az itt élő emberek jelentették a legnagyobb élményt. Mindig inspiráló olyanokkal találkozni, akik nem rettennek meg a nehézségektől és a kihívásoktól. Úgy tűnik, az alaszkaiak tényleg a jég hátán is megélnek. Méghozzá nagyon jól.