Van, aki 25 éve visszajár az alaszkai kísértetvárosba

Glennallen, ahonnan a McCarthy úton végigvezető túrák indulnak

Ha Alaszkára gondol az ember, a végtelen tundrát látja maga előtt, néhol megtörve hósapkás hegycsúcsokkal. Ha órákon keresztül ezt a tájat szeretnénk látni, a legjobb Fairbankstől északra utazni, ahol rajtunk kívül leginkább csak hatalmas teherautók sofőrjei járnak.

Bár Alaszkában sehol nincsenek igazán tömegek, szerettem volna egy olyan helyre eljutni, ahol totálisan megtapasztalom a mindentől távol érzését. A népszerű Denali parktól így északra tartottam, Fairbanks városába. Ez leginkább az északi fényről ismert, hiszen a világon az az egyik legjobb hely ezt megfigyelni, ráadásul ősztől tavaszig szinte mindennap garantált az élmény. Az egyetlen hátulütője a dolognak, hogy nincs olyan enyhe idő, mint például Tromsöben,

itt bizony cudar mínuszokkal kell megküzdeni.

Amikor az iránt érdeklődtem, mégis mennyire van hideg, a turistainformációs irodában csak legyintettek: „Annyira, hogy azt már nem is érzed”.

Elmentünk a világ végére

Én viszont most nyáron jártam itt, ráadásul egy verőfényes napon, és északra tartottam. A várostól a tengerpartig a Dalton Highway vezet, az egyike azon útvonalaknak, ahova a bérelt autókat nem engedik, legalábbis nem érvényes a biztosítás, ha bármi történne. Ezért beneveztem egy Fly/Drive (repülős-buszos) kirándulásra a Northern Alaska Tour Company szervezésében, azaz egy busszal elmentünk a világvéginek tűnő Coldfoot településre, majd onnan egy kisrepülővel tértünk vissza Fairbanksbe.

Ennél vadabb, gyérebben lakott és távolibb vidéket nehezen találni a földkerekségen,

így izgatottan néztem az egész napos túra elé.

A tundrán kanyargó Dalton Highway Forrás: Kisgyörgy Éva

4-re állítottam be a vekkert, hogy pontosan érkezzek a fél hatos találkozóra. Mindössze kilencen ácsorogtunk álmosan a cég irodája előtt: három amerikai házaspár, egy hongkongi pár és én. Patrick, a vidám sofőrünk rövid ujjú ingben érkezett; tulajdonképpen itt most nyár van, de én kora reggel a három réteg ruhámban is fáztam.

A helyiek egészen másképp értelmezik a hideget és meleget,

mint mi. Egy helybéli mesélte, hogy tavaly nyáron Európában vakációzva kifogtak néhány hűvös napot, és csodálkozva látták, hogy a 15 fokban csak ők úszkáltak a szálloda nyitott medencéjében. Patrick magához vett egy jeges vizet, mi szorongattuk a forró kávésbögréket, és indulás.

Kicsit kétkedve néztük a buszunk szélvédőjén kanyargó repedéseket, sőt, a hongkongi úr ezt halkan szóvá is tette. Patrick kissé megbántva kérdezte:

Mi a baj a szélvédőmmel? Itteni viszonylatban ez hibátlan!”

Nem is feszegettük tovább a kérdést.

Hét órán keresztül nagyjából ez a látvány tárult elénk Forrás: Kisgyörgy Éva

A Dalton Highway hol aszfaltozott, hol köves út, néhol egész jó állapotban, máshol hatalmas kátyúkkal. Fairbankstől északra már nincs semmi megszokott kényelem, sőt már Fairbanksben is csak a belvárosban van vezetékes víz: a külvárosi házakba a permafroszt, azaz a fagyott talaj miatt ezt nem tudják bevezetni (a belvárosi rész olyan régi folyómederben fekszik, ahol ez nem probléma). Az úton minden sofőr CB rádión keresztül tartja a kapcsolatot – így gyorsabb segítséget kérni, mintha telefonon tennék. Már csak azért is, mert az országos telefoncégeknek itt nincs lefedettségük.

Út az olajvezeték mentén

Délután háromig mentünk szinte folyamatosan, viszonylag egyhangú tájon, mégsem unatkoztam egy percet se. A szelíd dombok és a tundraszerű tájak váltották egymást, és az út mellett folyamatosan kanyargott az ezüstszínű kígyó, a nagy alaszkai kőolajvezeték.

Az út mellett kanyargó olajvezeték Forrás: Kisgyörgy Éva

Az Alaszkán észak-dél irányban végighúzódó, 1286 km hosszú kőolajvezeték a Prudhoe-öböl partján lévő lelőhelyeket köti össze az Alaszkai-öbölben lévő kikötővel, Valdezzel. Az építkezés méreteit nehéz ép ésszel felfogni: 21 ezer munkás, 8 milliárd dolláros összköltség, amelyet egy zseniális projektmenedzser vezényelt (ő nem sokkal a vezeték elkészülte után, 48 évesen meghalt – sokak szerint az elképesztő munkaterhelés következtében).

Felsorolni is nehéz a nehézségeket, amivel szembe kellett nézniük:

permafroszt, iszonyatos hidegek, nulla infrastruktúra, földrengésveszély, télen hónapokig sötétség, környezetvédők tiltakozása, hogy csak a nagyokat emeljem ki. Mindenekelőtt azt a 666 kilométeres utat kellett megépíteni, amelyen most mi is hajtottunk, hogy egyáltalán legyen min szállítani a gépeket és embereket.

Elképesztő méretű beruházásról van szó Forrás: Kisgyörgy Éva

Hatalmas emberi teljesítmény, amit akkor érez az ember igazán, ahogy végighajt rajta. A világ legnagyobb magánberuházása alig több mint két év alatt készült el - olcsó poén lenne néhány magyar nagyberuházás elkészülési idejével összevetni, különösen a kihívások fényében, így nem is teszem. Az is igaz, hogy itt elég motiváló volt az, hogy tudni lehetett, az irtózatos költség nagyon gyorsan megtérül.

A kora reggeli indulás után dél körül érkeztünk az északi sarkkör magasságába, ahol az emlékműnél azzal lepett meg a sofőrünk, hogy egy piros szőnyeget varázsolt elő a buszból. Ezt leterítve kedvünkre szelfizhettünk.

Kötelező szelfimegálló az északi sarkkörnél Forrás: Kisgyörgy Éva

Délután három körül pedig befutottunk a végállomásunkra, Coldfoot településre. Nem igazán egy óriási metropolisz: van egy nagyon egyszerű szállás, egy szintén rusztikus étterem és egy postahivatal.

Coldfoot fogadójában főleg teherautó-sofőrökkel lehet találkozni Forrás: Kisgyörgy Éva

Itt ellötyögtünk egy darabig, illetve megnéztük a meglepően komoly helyi turistainformációs központ félórás ismertető filmjét az államról.

Érdekesség, hogy innen 240 mérföldön, azaz 380 kilométeren át nincs benzinkút – ez Észak-Amerika leghosszabb útszakasza, ahol nincs lehetőség tankolni. Eleve az egész Dalton Highwayen csak három apró település van, úgyhogy mindenképp érdemes egész napra való élelemmel, vízzel és réteges öltözködéssel készülni.

Coldfoottól északra csak 240 mérföldre van legközelebb tankolási lehetőség Forrás: Kisgyörgy Éva

Késő délután indultunk vissza Fairbanksbe. Bármilyen érdekes is volt az ide vezető út, azért örültem, hogy olyan túrán vagyok, amely visszafelé repülővel megy (van olyan opció is, hogy visszafelé is buszra lehet szállni), így ugyanis a hazaút csak egy óra hosszat tartott. Kényelmesen elfértünk a tízfős kisgépen, és kissé dobálózva bár, de szerencsésen visszaértünk.

A legendás McCarthy út

Alaszka másik mumus útja, amit az autóbérlő szerződésekben megtiltanak, Chitinából vezet McCarthyba. A Lonely Planet is óva intett, mondván, egykori vasúti sínekre építették, és mindenhol kiálló vasdarabok nyesik fel az autókerekeket. Ezért itt is inkább busszal mentem: a Ken’s Shuttle nevű vállalkozás indít mindennap 7.30-kor egy kisbuszt Glennallenből McCarthyba.

Ehhez képest összesen két darab kiálló sínt láttam, totál egyértelműen, amelyekre nem is lehetett volna ráhajtani.

Ahogy suhantunk el a jobbnál jobb fotólehetőségek mellett, amelyeket kénytelen voltam kihagyni, kicsit bosszús is voltam, hogy nem a bérelt autómmal mentem. De amikor a kisbusz sofőrje elmondta, hogy volt olyan nyár, amikor 40 defektjük volt, akkor elnyomtam magamban a kétkedést, jól döntöttem-e.

A ritka fotómegállók egyike Forrás: Kisgyörgy Éva

A közel száz kilométeres út egyik leglátványosabb nevezetessége a Kuskulana híd, amely 60 méter magasan ível át a folyó felett. 1988-as felújítása előtt nem voltak korlátok a két oldalán, így meglehetős kihívás volt rajta áthajtani. Egy ideig bungee jumping vállalkozás is működött itt, és azzal igyekezték reklámozni, hogy ha valaki meztelenül ugrik le, akkor nem kell fizetnie. A gond csak az volt, hogy itt a legtöbben simán mutatkoznak meztelenül, úgyhogy a fickó vállalkozása nem volt hosszú életű.

A Kuskulana híd Forrás: Kisgyörgy Éva

McCarthy az az igazi isten háta mögötti hely, amiről az ember azt hiszi, csak a filmekben létezik. Poros utcáján néhány ház árválkodik: a szálloda, az étterem, az ajándék- és vegyesbolt, a helyi kis légitársaság bódéja, és talán féltucatnyi privát ház.

Állandó jelleggel úgy 20 lakosa van,

de nyaranta - a környékbeli kabinokat is beleszámítva - pár százan élnek a vidéken.

McCarthy belvárosa az étteremmel és az ajándékbolttal Forrás: Kisgyörgy Éva

A terület a Wrangell-St. Elias nemzeti parkhoz tartozik, amely az Egyesült Államok legnagyobb nemzeti parkja, és világörökség is. Az itt található Kennicott-gleccser környékén fedezett fel 1900 nyarán két talajkutató egy egészen különleges rézlelőhelyet, amely a világon addig talált legnagyobb koncentrációban tartalmazta a fémet. Az USA többi részén lévő átlagos 10%-os réztartalmú bányákhoz képest itt átlagosan 60% volt ez az arány, de néhány helyen elérte a 85%-ot is. A világ pedig éhesen várt rézre, hiszen a 20. század elején ez kellett az autókhoz, hajókhoz, háztartási vezetékekhez. A vállalkozás pénzügyi hátterét két dúsgazdag család biztosította: a Guggenheim és a Morgan.

A festői fekvésű bánya Forrás: Kisgyörgy Éva

Először egy 200 mérföld hosszú vasutat kellett építeni, ami már maga is elképesztő teljesítmény volt. Mindent gőzhajókkal és ló, illetve kutya vontatta szánokkal kellett a terepre szállítani. A hajókat a sebes folyókanyarokban szétszedték, és kézi erővel cipelték át a hegyeken.

Öt bányát, 70 mérföld alagutat és egy komplett várost építettek fel,

majd alig egy évtized múlva már megindultak a rézszállítmányok. 1909 és 1938 között a bánya 100 millió dollár profitot termelt, fantasztikus megtérülés biztosítva. A befektetők ebből a pénzből új bányákat létesítettek, és az iparág egyik legnagyobb szereplői lettek.

Hirtelen hagytak ott mindent

Amikor a bánya bezárása mellett döntöttek, csak a legdrágább műszereket vitték el. Hirtelen hagyták el a terepet, így a vasúti sínektől kezdve a lábosokig minden hátramaradt. Évtizedekig elhagyatottan állt a város, és a lassan omladozó épületek kísértetvárossá változtak. Csak a 80-as évektől kezdve szállingóznak ide turisták, és bár kiszolgálásukra létesült egy-két szálloda és étterem, maga a város soha nem éledt újra.

McCarthyba a látogatók gyaloghídon át juthatnak be, a nehéz csomagoknak talicska van kikészítve Forrás: Kisgyörgy Éva

Manapság ide egy helyi kis körjárattal lehet eljutni, ami 5 dolláros jeggyel a gyaloghidat, McCarthyt és a bányát köti össze. A McCarthy út ugyanis még a városon kívül véget ér, ott kell letenni az autókat, ott áll meg a busz, és a városka felé egy gyaloghíd vezet. (Van ugyan egy privát híd is, de azt csak a helyiek használhatják, illetve magas díj ellenében lehet idegeneknek áthajtani rajta). Nem csoda, hogy a helyiek nem szorgalmazzák, hogy a McCarthy utat felújítsák, és komolyabb híd épüljön.

Egyszerűen nem akarnak több látogatót,

mert nincs hol elhelyezni a buszokat és autókat: elöl hegy, jobbra hatalmas hegyoldal, balra szakadék – fizikailag képtelenség kialakítani parkolókat.

Egy hegymászóval szálltam fel a kis körjáratra, aki mesélte, hogy tavaly nyáron is itt vakációzott, de muszáj volt visszajönnie.

„Nem sikerült megnézni mindent, ugye?”

– kérdezte a buszvezető. Azt hittem, viccelnek, de a hegymászó komolyan felelt: „Úgy valahogy”. Elég meglepő volt ez annak a fényében, hogy fél óra alatt háromszor is bele lehet járni a várost, de a szemöldököm akkor futott fel igazán, amikor találkoztam egy nebraskai tanárnővel, aki 25 éve minden nyarát itt tölti. De bevallom, néhány óra császkálás után már nem csodálkoztam. Van a helyben valami nagyon megkapó, és amikor kiderült, hogy a délutáni hazaindulás miatt lemaradok az esti buliról a szalonban, kifejezetten sajnáltam. Sőt már magam is fontolgattam, hogy egyszer visszatérek…