Hogy fér el ennyi látnivaló egy ilyen kisvárosban?

Vágólapra másolva!

Legutóbbi tatai kirándulásomon eltértem a klasszikus útvonaltól, kihagytam a várat és az angolparkot, viszont felkerestem jó néhány régi vízimalmot, egy izgalmas kilátót és a különös hangulatú Kálvária-dombot.

Turista Magazin

Vágólapra másolva!

Magyarország Tata utazás tatai Öreg-tó vízimalom Fellner Jakab

Nyakamban sötét zivatarfelhőkkel, húsz perc alatt értem a tóhoz a tatai vasútállomástól. Épp akkor, mikor elkezdett esni az eső. A zuhé végét egy kiskocsmában vártam ki, és hogy hasznosan teljen az idő, a közeli vízimalmokról kérdezgettem a délelőtti törzsközönséget.

A vízimalmok városa

Tatát ugyanis nemcsak „az élővizek városának”, de akár a vízimalmok városának is nevezhetnénk. Még ma is jó néhány malomépület látható a városban.

Malomként ma már egyik sem működik,

fogadót, halászcsárdát, boltot vagy múzeumot alakítottak ki a régi épületekben. De még így, funkciójukat és kerekeiket vesztve is szép látványt nyújtanak.

Tata környékének eredetileg vizenyős, mocsaras területein már a rómaiak is végeztek vízrendezési munkálatokat. Zsigmond király idejében pedig itt alakították ki az ország egyik első mesterséges halastavát, amely a török időkben elmocsarasodott. Az 1700-as években Mária Terézia utasítására

Mikoviny Sámuel, korának nagy polihisztora készített terveket a mocsarak lecsapolására

és a vizek elvezetésére.

Mikoviny két vízelvezető csatornát épített, az egyik az Által-ér vizét vezette el a Duna felé, a másik a Fényes-források vizét gyűjtötte össze. A helyi vízimalmok tulajdonosai azonban egyáltalán nem örültek az ármentesítésnek, attól féltek, hogy a vizek elvezetése miatt elveszítik megélhetésüket.

A tatai vízimalmokat már a 13-14. századi források is említik. Mátyás király idejében kilenc malomról írnak, egy 1830-as feljegyzésben 15 malom szerepel, de még száz évvel később, 1930-ban is több mint egy tucat malom működött a városban. Az első vízimalom, amely az utamba akadt a Nepomucenus-malom volt, melynek szép, bár kissé málladozó falú épületében ma a Német Nemzetiségi Múzeum kapott helyett. Nevét a malom homlokzatának fülkéjében álló Nepomuki Szent János-faszoborról kapta.

Az Öreg-tó középső zsilipjénél épült Cifra-malom a legnagyobb tatai malom volt.

Egyelőre üresen és még méltósággal viseli az idő múlását. A 16. századi épület átvészelte a török időket, egészen az 1960-as évekig őröltek benne, malomkerekei ma is megvannak. Innen nem messze, a tó partján is áll egy malom, amely az egykori tulajdonos, a Pötörke család bájos nevét viseli.

Ahol császárok adtak egymásnak kilincset

Az Öregvár közelében egy másik épület is rögtön magára vonzza az ember tekintetét. Eszterházy Miklós kastélya és a környező melléképületek egyelőre kissé romosak és megfakultak, de így is árulkodnak egykori szépségükről. A Fellner Jakab tervezte barokk kastély jelenleg sajnos nem látogatható, egy ideje már felújítás alatt áll.

A tervek szerint az épületben lesz majd látogatóközpont rendezvényhelyszínekkel és kiállításokkal, szeretnének többek között méltó emléket állítani a barokk városkép kialakításában nagy szerepet játszó Fellner Jakab életművének, és

a barokk főúri élet élményszerű bemutatását is tervezik.

A kis kastély nagy események szemtanúja volt a történelem folyamán, és több neves személyiség is járt itt. I. Ferenc osztrák császár és magyar király, valamint felesége, Ludovika királyné ide menekült a napóleoni harcok elől, és az uralkodó itt írta alá 1809-ben a napóleoni háborúkat lezáró bécsi vagy schönbrunni békét.

1897-ben Ferenc József és II. Vilmos német császár szállt meg a kastélyban a Tata környékén zajló, császármanőver elnevezésű hadgyakorlat alkalmával.

1921 októberében pedig itt fogták el az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt és feleségét,

Zita királynét, az I. világháború utáni sikertelen visszatérési kísérletük után.

A kastélytól egyenesen a tópartra mentem, magam mögött hagytam a Víz, Zene, Virág fesztivál nyüzsgő forgatagát, és hamarosan teljesen egyedül maradtam a kis erdei úton. Jól esett a csend és az árnyas erdő hűvöse, a nádassal övezett parton csak kacsák és vízityúkok bukkantak fel néha. Az volt a tervem, hogy egy darabig a tóparton haladok majd, míg el nem érem a Kálvária-dombhoz vezető ösvényt.

Ezt azonban, ha volt is, nem találtam meg, jelzést sem láttam, így miután már kezdett gyanúsan hosszú ideig tartani az út, egy kis ösvényen letértem a város felé. Tavasszal ezen az útszakaszon egyébként nemcsak jármű-, de meglehetősen nagy kétéltűforgalom is van, ezért ebben az időszakban önkéntesek segítik a szaporodás lázában égő békák és gőték úttesten való átkelését.

A varázslatos Kálvária-domb

Szerencsére olyan nagyon nem kavarodtam el a tóparti erdőben, és pár percen belül rá is találtam a Kálvária-dombra és a Szabadtéri Geológiai Múzeumra. Az egykori kőfejtő udvarában kialakított múzeum igazi csemege lehet a megszállottaknak és a műkedvelő geológusoknak,

a mészkőbánya falában ugyanis a földtörténeti középidő teljes rétegsora végigkövethető.

Ami engem leginkább lázba hozott, hogy a kőfejtő tele van ősmaradványokkal: ammoniteszekkel, a kihalt, külső vázzal rendelkező és ettől csigaszerű külsőt nyerő lábasfejűekkel, brachiopodákkal (pörgekarúak) vagy tengeri liliomokkal. Mindez azonban ezúttal csak elméleti információ maradt számomra, mert sajnos egyetlen ősmaradványt sem sikerült találnom.

A kőfejtő oldalában egy termál karsztbarlang nyílik, a Megalodus, amely a benne található kagyló kövületekről kapta a nevét. A barlang azonban fokozottan védett, ezért nem látogatható.

A szabadtéri múzeumot viszont belépőjegy ellenében szakvezetéssel bárki bejárhatja.

A kőfejtő udvaráról a Kálvária-domb meredek falán egy korlát mentén lehet felmászni. Kicsit olyan volt, mintha egy nagyon rövid, könnyű kis via ferrata útvonalon közlekednék. Hamar felértem a dombtetőre, ahol különös hangulatú helyre csöppentem.

A tisztás füvét sárgára égette már a nap, csak egy-két virág tartotta még magát. Előttem egy szép kis kápolna, kicsit távolabb a hatalmas Kálvária-szoborcsoport. A kápolna előtt a 14. századi gótikus templom romjai láthatók. A barokk kápolnát a korábbi templom helyén Esterházy József építette 1754-ben.

A templom mögött egy másik karakteres építmény áll, a város 1968-ban emelt, műemléki védelem alatt álló víztornya, ahol olykor kiállításokat és hangversenyeket is rendeznek. És ezzel még mindig nem volt vége a látnivalóknak, a kis fennsík legmagasabb épülete hívogatott a háttérből.

Kilátó meglepő múlttal

A Fellner Jakab-kilátó eredetileg egészen más feladatot látott el, itt működött a Turul sörétöntöde. Stieber Antal 1939-ben igen jó üzleti érzékkel fogott bele a sörétgyártásba. A két világháború között ugyanis nagy igény mutatkozott az apró lövedékre, amelyet korábban csak külföldről lehetett beszerezni. A torony nem csak nagyzolásból épült,

az apró sörétek gyártáshoz régen tényleg egy egész toronyra volt szükség.

A sörétet ugyanis hajdan úgy készítették, hogy a magas söréttorony tetejéből csepegtették az olvadt ólmot a földszinten lévő, vízzel teli edénybe. Az ólomcseppek zuhanás közben gömbalakot vettek fel, a vízben pedig már ilyen formában szilárdultak meg. A hatvanas évek óta a gyártás már más módszerrel folyik, ezért később már nem építettek ilyen tornyokat. Az országban csak egy hasonló építmény van, Tolna megyében, Borjád településen.

A 37 méter magas kilátóba 175 lépcsőfok visz fel. De megéri megküzdeni a lépcsőkkel és a tériszonnyal, mert csodaszép fentről a város és a környező vidék, a Gerecse hegyei, Tatabánya és Dunaalmás. A kilátó névadója, Fellner Jakab az egész napomat végigkísérte,

a város tele van az általa tervezett épületekkel.

A kastélytól kezdve vízimalmokon át a város legnagyobb templomáig, minden a neves uradalmi építőmester nevéhez fűződik.

A városban sétálva végig lehet követni Fellner munkásságát, a kapucinus rendháztól kezdve, ahol még, mint segéd kezdte bontogatni szárnyait, a hatalmas Szent Kereszt-templomig, melynek elkészültét már nem érhette meg. A város nagyhírű építészét itt, a kriptában helyezték örök nyugalomra, és egész alakos szobra a templom mellett áll.

Reggel az eredeti tervem még az volt, hogy megkerülöm a tavat, de menet közben annyi érdekes látnivalót találtam, hogy a tókerülésre végül már nem maradt időm. Úgyhogy legközelebb az Által-ér torkolatáról folytatom Tata és környéke felfedezését.