Egy ország, ahol senki sem panaszkodik

Tömegközlekedés a fővárosban. San José még inkább egy falura emlékeztet

Costa Rica három éve őrzi a „a világ legboldogabb és legzöldebb országa” címet a brit Happy Planet Index szerint. Fél évet éltem az apró közép-amerikai országban, hogy megtudjam, igazat mond-e a statisztika. Annyi bizonyos, a brit kutatóknak fogalmuk sincs arról, mi zajlik ebben a furcsa, karibi valóságban. Mégsem tévedtek olyan nagyot.

Óriási pillangók, színpompás madarak, ijesztő hüllők, hatalmas vulkánok és mesebeli tengerpartok – ilyen képek jönnek velünk szembe, ha rákeresünk Costa Ricára. A szörfösök és az amerikai nyugdíjasok tömegével érkeznek a kellemes klímájú országba, amelyet a kutatók élő Édennek neveznek. Bár Costa Rica kisebb, mint Magyarország,

itt él a világ növény- és állatfajainak öt százaléka.

A fejlettség alulról veri a Balkánt

Elsőre úgy tűnhet, az ország valóban csak homokos partokból, dzsungelmélyi luxushotelekből és jógaresortokból álló paradicsom. Ez az, amit a külföldieknek eladnak. A helyiek valósága azonban teljesen más képet fest. A turizmus álarca mögött Costa Rica tipikus, tradicionális közép-amerikai ország poros, forró utcákkal, felvonuló rezesbandákkal, salsával és rizses babbal.

Tömegközlekedés a fővárosban. San José még inkább egy falura emlékeztet Forrás: Zelenai Rea

Az első sokkot San José okozta. Mivel a világ legfenntarthatóbb országáról van szó, a fővárosba érve tiszta utcákra, elektromos autókra és zöld falú épületekre számítottam. San José azonban inkább egy méretesre nőtt falura emlékeztet: se metró, se villamos, se magas épületek, se modern bevásárlóközpontok. Annál több régi autó, busz, és mindent beborító szmog. Némi utánajárás után kiderült,

San José már az egyik legélhetetlenebb város a latin térségben.

A turistanegyedektől eltekintve az egész ország hasonló képet mutat. Egyszerű kockaházak poros udvarokban, hajladozó pálmafák alatt. Bár a régió legfejlettebb országának nevezik Costa Ricát, ezt nem európai mértékkel kell mérni. Az országban szine mindennapos, hogy hat-hét órára elmegy az áram vagy a vízszolgáltatás. Meleg vizet egyébként sem használnak, a lakosság nagy része hideg vízzel mos, mosogat és zuhanyozik. A bekötött gáz ismeretlen, a közvilágítás és az internet pedig ritkaság számba megy.

Tipikus házikó Costa Ricában Forrás: Zelenai Rea

Érthetetlennek tűnhet, de a costa ricaiak, azaz a ticók (ejtsd: tikók) mindennek ellenére teljesen elégedettek az életükkel. Talán sokat elárul róluk a kedvenc kifejezésük, a pura vida (puszta élet). Semmi nem írja le őket ennél jobban. Mikor először látogattuk meg helyi barátainkat, otthonaik ijesztően szegényesnek és üresnek tűntek. De hamar kiderült,

Costa Ricában tényleg az egyszerűség a divat.

Nem létezik náluk az európaiakra jellemző gyűjtögetés, halmozás, ismeretlen a rumliszoba fogalma. Tárgyak helyett emberekkel töltik meg az életüket.

Costa Ricában nem okoz gondot, ha többen utaznak egy biciklin Forrás: Zelenai Rea

Vendég bármikor jöhet

Mikor először laktam egy helyi családnál, olyan volt, mintha átjáróházban élnék. Míg otthon napokba telik leszervezni egy családi összejövetelt, Costa Ricában bármelyik pillanatban beállíthatnak a rokonok, barátok és ismerősök – és be is állítanak.

A ticókat nem érdeklik a külsőségek,

nem problémáznak azon, ha épp főzés vagy takarítás közben jelennek meg a látogatók.

„Tessék, kávé, üljetek csak le, csinálok valami reggelit is” – üdvözölte mindig mosolyogva, nagy öleléssel váratlan vendégeit Donna Fernanda, egyik háziasszonyom. A látogatások nem csak fél óráig tartottak: a ticók, mintha semmi dolguk sem lenne, képesek akár késő estéig elcsevegni a teraszon.

Tico család. Bár korábban érkeztünk a vártnál, pizsamában fogadtak, nagy szeretettel Forrás: Zelenai Rea

Costa Ricában nem létezik a most szó. Míg az ahora a spanyolban a jelenidőt jelenti, náluk ez a következő egy-két órán belüli időtartamot jelöli. Nem egyszer fordult elő, hogy már hajunkat tépve vártunk helyi barátainkra, akik

két óra késés után a világ legtermészetesebb módján, nevetgélve üdvözöltek.

A ráérősség példa nélküli nyugalmat kölcsönöz nekik, de külföldiként ezt nehéz volt megszokni. Különösen, amikor munkáról volt szó. „Nagyon érdekel, csináljuk” – hallottuk ezerszer a helyiektől. De ritkán váltották valóra az ötleteket. Amihez energiabefektetés kell, az a ticóknál általában „holnapra” marad.

Cukorba mártott pogácsa

A boldogságmérő kutatás két fontos kritériuma a várható élettartam és az adott ország állampolgárainak jóléte. Tény, hogy Costa Ricában van a világ öt kék zónájának egyike, vagyis az egyik olyan régió, ahol kiemelkedően sokan élik meg a száz évet.

„Tradicionális életmód, egészséges étkezés. Korán kelnek, fizikai munkát végeznek, és sötétedéskor fekszenek le” – magyarázzák a helyiek a Nicoya-félszigetén élő idősekről. „Majd ha a mostani generáció is száz évet él, akkor lehet csodáról beszélni” – tette hozzá egyik józanabb helyi barátunk, Maximilian, mikor a félsziget titka után érdeklődtünk.

Rizses babot esznek reggelire, ebédre és vacsorára is Forrás: Zelenai Rea

Valójában a ticók nem sokat foglalkoznak az egészséggel, főleg, ha a táplálkozásról van szó. Mikor először tették elém a tradicionális reggelit, elkerekedett a szemem. A gallo pinto (rizses bab) tortillával, banánnal, sajttal, tojással és cukrozott gyümölcslével három emberre is elég lett volna. Costa Ricában egyébként az édesség is mást jelent, mint otthon. Mikor pogácsát sütöttem a helyi ismerősöknek, egyik barátom félrevont. „Figyelj, ez így nem lesz jó. Nincs semmi íze. Van egy ötletem” – mondta. Végül karamellizált cukorba kellett áztatnom a pogácsákat. Ijesztő, de valóban imádták.

Nem csoda, hogy

Costa Ricában egyre nagyobb probléma a túlsúly.

De mintha ez sem érdekelné őket különösebben. A guanacastei stúdióban, ahol tanítottam, a többi edző jót nevetgélt azon, hogy tejjel iszom a kávét. Itt ugyanis a kávéhoz cukrozott kenyér dukál, akkor is, ha fitneszedző vagy. Az is teljesen normális, hogy a jógaoktató kiabálva süteményt árul óra után, akárcsak a piacon.

Costa Ricában a női kirakatbabákat is nagyobbra tervezték Forrás: Zelenai Rea

Irigylésre méltó önbizalom

Pék, ügyvéd, sebész és ápoló – Costa Ricában hétköznapi, hogy egy baráti körben teljesen különböző társadalmi rétegek iszogatnak együtt. Az egyenlőségnek itt hagyománya van. A többi latin-amerikai országgal szemben a spanyol hódítók nálunk nem lustálkodó urak lettek, hanem dolgozó földművesekként beépültek a társadalomba – magyarázta egyik barátunk, Ana.

A ticók többsége egyébként nem csak egyenlő, hanem magasan képzett is.

Vagy legalábbis annak vallja magát. „A szakmájában nála jobbat nem láttam” – hallottam ezerszer a helyieket egymásról áradozni. „Hogy fogok itt munkát vállalni, ha mindenki ennyire profi?” – ijedtem meg elsőre. De hamar kiderült, ebben is más a lépték. A zeneprofesszor nem hallott a klasszikusokról, az operatőr a zoomolással kérkedik, az orvos legjobb tanácsa pedig a vízivás. Őszintén megirigyeltem a helyiek önbizalmát.

Río Celeste, a kétszínű folyó. A ticók méltán büszkék a természeti csodáikra Forrás: Zelenai Rea

Ha Costa Ricáról van szó, a ticók minta egy másik valóságban élnének. „Ott áll előtted a vulkán. Csak ő létezik és te. Ez olyan, mint egy orgazmus” – magyarázta Steven barátunk, aki szerint a Miravalles tűzhányó a legszebb dolog a világon. Úgy tűnik, mintha más nem is érdekelné őket. Fél év alatt alig öt ember kérdezte meg, milyen Magyarország.

Nincs tengerpart, vulkán, se földrengés? Akkor mi van Magyarországon?”

– szórakoztak jót ilyenkor.

„Panama nagyon drága, Kolumbia veszélyes, Nicaragua csúnya” – hallhattam sokszor lesújtó véleményüket a közeli országokról is. Mikor megkérdeztem, jártak-e ott valaha, megrökönyödtek: „Minek menjek oda, ha ilyen szörnyű hely?”

Van még egy dolog, amire a ticók rendívül büszkék. A béke. Miközben Nicaraguában polgárháború dúlt, Kolumbiában a gerillák fegyverkeztek, északabbra pedig a drogháború szedte az áldozatokat, Costa Ricában valóban béke és biztonság honolt az utóbbi fél évszázad során. „Az elnökünk 1948-ban megszüntette a hadsereget” – emlékeznek vissza a történelmi döntésre.

A legszebb partszakaszok külföldi kézben vannak Forrás: Zelenai Rea

Közelebbről megnézve azonban azonnal látszik, hogy a békének megvolt az ára. Az USA gyakorlatilag uralja az országot. Erről nem csak a gringónegyedek és az indokolatlanul magas, Németországot is verő árak árulkodnak. „Már alig van olyan partszakasz, ahová kimehetünk fürdeni. Minden a külföldi kézben lévő hotelek és resortok magántulajdona” – magyarázta a hatvanas éveiben járó Donna Luz.

Nincs panasz

De a helyiek többsége mintha minderről nem venne tudomást. „Miért aggódjak emiatt? Mit tudnék csinálni?” – legyintett nevetve Allan, egyik barátunk, mikor erről kérdeztem. „Persze vannak problémáink. De a viszonylagos jólét megengedi, hogy boldogan éljünk. Ez egy döntés. Mivel megvan rá a lehetőségünk, a boldogságot választjuk.”

Fél év alatt megértettem,

a ticók ösztönösen tagadják és kerülik a negatív dolgokat.

A panaszkodás számukra egyenesen visszataszító. „Nálunk az állandóan kesergő embereket előbb-utóbb elkerülik. Azt szeretjük hallani, hogy minden szuper jó. Ha tényleg bajban vagy, azt csak a legközelebbi barátaiddal osztod meg. Velük is csak akkor, ha a segítségüket akarod kérni” – magyarázta Douglas, designer barátunk.

A tico fiestákon elengedhetetlen a bikafuttatás és a latin tánc Forrás: Zelenai Rea

A pozitív gondolkodás és a rengeteg felém irányuló kedvesség ellenére soha nem tudtam igazán otthon érezni magam Costa Ricában. Ez az érthetetlen, ellentmondást nem tűrő önbizalom olyannyira távol áll a magyar mentalitásról, hogy sehogy sem sikerült azonosulni vele.

Hogy Costa Rica a legboldogabb ország, azt nem merném kijelenteni. De hogy boldog, az egészen biztos. A ticók titka azonban egyszerűbb annál, mint a Happy Planet Index kalkulációi a zöld energiáról és a várható élettartamról. Szimplán csak biztosak abban, hogy tökéletes helyen élnek. Hiába minden érv, „Costa Rica a legjobb”.