Ott szúrták szíven Afrikát, ahol az utak véget érnek

Az Afrika közepén fekvő, Magyarországnál háromszor kisebb Ruanda a kontinens egyik legellentmondásosabb országa. A Ruandát irányító Paul Kagame elnök harmincéves munkája leginkább a fővárosban, Kigaliban látható. Ám, ha lemegyünk a térképről, akkor vagyunk képesek látni az igazi és nem a mesebeli Afrikát.

Tágra nyílt szemekkel nézett bele a telefon optikájába. Nem a készüléken csodálkozott, mert ilyen már van neki, hanem rajtam. Én Afrikát látom. Ő valaki mást.

Letértünk a főútról és hamarosan az "igazi" Ruandában találtuk magunkat, hogy lássuk Afrikát
Fotó: Lantos Gábor

„Muzungu” – hagyta el a szó a száját. 

Muzungu, avagy a messziről idetévedt ember, az utazó, aki letért a jól bejárt ösvényekről. A közhelyszótárt felcsapva ilyenkor jön, az, „ahol a madár sem jár” örökbecsű, csak azt nem tudom, hol nem jár a madár, mert magam sem tudom, merre vagyok éppen. Jó, nem essünk túlzásba, Ruandában. Másfél órája hagytuk el a fővárost, Kigalit, jöttünk úton és úttalan úton, ahol a terepjáró vastag kereke alatt porzott a föld. Az afrikai vörös föld, amely mélyen belemászik a ruhába, a cipőbe, amely lemoshatatlan és kézzelfogható bizonyítékát adja annak, hogy a „Mesebeli Afrika” tájain kalandoztunk. Kedves útitársamtól azt kértem, 

olyan helyre vigyenek el, amely nincs benne az útikönyvekben, ahová nem megy be a turistabusz, sem a hatalmas, nyitott tetejű dzsip. 

Nem oroszlánokat meg zsiráfot jöttem nézni, hanem az embereket. Kérésem hamar meghallgatásra talált, így az ide érkezésem másnapjának reggelén már indulhattam is. Egy ideig a szépen aszfaltozott úton gurultunk, majd egy éles jobb kanyar után a földutakon találtuk magunkat.

Meg kellene tudom, merre vagyok éppen, 43 kilométert jöttünk a felkelő nappal szemben a fővárosból. Itt nem térkép e táj, de az úttalan út sem a semmibe vezet. Harminc évvel ezelőtt, 1994-ben itt, ennek az útnak a mentén is tartott az öldöklés. A ruandai népirtás. Amikor a gyilkosok macsetével a kezükben házról-házra jártak és öltek meg mindenkit, aki nem tudott elrejtőzni valahova. 

A falusi Ruandában a legfontosabb szállítóeszköz a kerékpár
Fotó: Lantos Gábor

A világtörténelem egyik legborzalmasabb emlékű öldöklése volt ez. Harminc év nagy idő, de ahhoz nem elég nagy, hogy kimossa az emberek agyából a fájdalmat. A tapasztott sártéglákból épített házak falai borzalmas titkokat őriznek. Olyanokat, amelyekről még ma sem beszél szívesen a ruandai ember. Elég lenne ez ügyben bárkit kérdezni – nincs olyan itt lakó, akinek az életéhez ne kapcsolódna ez a szörnyűség. Úgy is írhattam volna, hogy nincs olyan ruandai, akinek a rokonságában ne lenne érintett.

Gyilkos vagy áldozat.

Rwamagana. 

Itt vagyunk tehát. 43 kilométert jöttünk, 100 évet vissza az időben. Rwamaganát nem reklámozzák a turistakalauzok és az útikönyvek sem. Rwamagana nincs rajta a térképen, nem járt erre a kamerás, mindent látó Google-autó, minek is jött volna, csak a vörös port nyelné a kamerája, amelyet aztán lehetne a szemétbe dobni. 

Rwamagana. Nincs messze Kigalitól, de időben mintha 100 évet mentünk volna vissza
Fotó: Lantos Gábor

Rwamagana határában éles bal kanyart vesz az út, amely a száraz évszakban csupa por, az esősben meg vörös sár, pocsolya, cipőt lerántó mocsár. Itt hagyom el a terepjáró biztonságos ülését, itt gondolok Ruanda leghalálosabb kígyójára, a Fekete Mambára, amely 20 km/h-s sebességgel is képes siklani. A marása halálos. 

Egy olyan országban, ahol a halál szó olyan természetességgel ívódott be az emberek agyában, mint kevés helyen ezen a bolygón.

A trópusi, Egyenlítő-közeli nap a kora reggeli órák ellenére keményen tűz lefelé, ez itt nem játék, ahogyan az élet sem az. A játék szót itt kevesen ismerik, mert a 8-10 éves forma kisfiúknak más dolguk van. Rwamaganában nincs focipálya, nincs játszótér, a csodálatos arcvonásokkal megáldott kisgyerek nagy sárga kannát cipel éppen. Egyet átvett az apjától, aki kerékpárra kötözte a többit. A falu kútja, az életet adó víz felé közelítenek. Napi program ez, olyan természetes cselekedet, mint nekünk az otthoni kávékészítés vagy reggeli csinálása. A kút körül több tucat várakozó és még ennél is több tucat sárga kanna. 

A felnőtteknek 25 literes jár, a gyerekeknek 10 literes dukál. 10 liter víz az 10 kiló súly. A vézna karok, a sovány test, a testet alig megtartani képes láb tényleg csodákra képes. Ahogy a gyerekek megemelik a vízzel teli kannát és elindulnak hazafelé. Házukban, mint ahogyan Rwamagana többi házában, nincs víz. A közkutakból csorgó vízzel főznek, mosnak, fürdenek.

Élnek.

Másoknak kevésbé szerencsés az életük. Még idefelé, lekanyarodva az aszfaltos útról, hídon jöttünk át. Alatta sáros színű víz hullámzott. Olyan színű volt ez a folyó, amelybe az ember a kutyáját nem engedné be. A kis folyóban emberek álltak és merítették bele kannájukat a vízbe.

Mert éltek és élni akartak.

Rwamagana legdemokratikusabb helye, a kút
Fotó: Lantos Gábor

Nekik ez jutott. Rwamagana falusi kútjából ennél – szemre – tisztább víz folyik. A kút körüli pár négyzetméteren mindenki egyenlő. Nincs tolakodás, nincs sietség. Van, aki beszélget, van, aki beszéltet. A zsebekből előkerülő mobiltelefon – mert a hihetetlen szegénység ellenére ilyenje mindenkinek van – az egyetlen kapocs a külvilággal.

A házakban nincs víz, de Tik-tok van. 

Ezt nézik, pörgetik egész nap. Mindent megnéznek, ami a szemük elé kerül. Látnak egy kisfilmet egy távoli, messzi országról. Ahol valami számukra ismeretlen dolog történik: az utcákon minden csupa fehér. A Svédországból feltöltött videón szép ruhába öltöztetett testes ember üldögél egy hatalmas áruházban. Minden nap feltölt egy videót. Minden nap csak ül.

Ülni a ruandai ember is tud. A viskók előtt felejtett, özönvíz előtti kempingszéken. Csak ül és mászik bele az agyába egy másik, számára teljesen idegen világ képe. Pár hét és ez okoz függőséget nekik. Ebből az állapotból csak a napi teendők, a vízért való vánszorgás mozdítja ki őt. 

De az agya akkor is ott jár, a számára elérhetetlen világban, miközben a kövér ember lágy kenyérre hajazó mosolya terül szét azon a 4x10 centis képernyőn.

Itt sem lágy kenyér, sem kövér ember nincsen. A mosoly azonban kijut a Muzunguknak is. Sírás is lehetne, de az megmarad annak a nemrég született kisembernek, akit reggel az anyja féltőn csavart saját testére egy lópokróc alá. A szoros kötelékben a gyerekember lábai az égnek merednek, kis fejét is jól odaszorították, anyját látja alulról, minden másodpercben. A nő fején hatalmas műanyag lavór, nem esik le. Rejtély, hogyan csinálják. Mennyit kell gyakorolniuk, hogy ne essen le? Hol teszik meg ezt, ki tanítja meg őket erre.

Ócska, elnyűtt, műanyag papucsában az anya, fején a lavórral, testén a legkisebbel biztosan sétál lefelé az úton. Tudja, egy rossz mozdulat végzetes lenne. 

De itt, Rwamagana-külsőn nincsenek rossz mozdulatok.

Ismerős jön vele szemben, megáll, az út mellett beszélgetnek. A távolból kecskemekegést hoz a szél, aztán a hang egyre erősebb lesz. Az ócska kerékpárokra hihetetlen mennyiségű főzőbanánt tettek fel, hárman tolják fel a hegynek. Mögöttük, másik bringán tápióka-gyökerek gurulnak, majd jönnek a kecskék. Mindenki Rwamagana piacára igyekszik.

A ruandai falusi piac semmihez sem hasonlítható agora. Az ókori görögök megszentelt területe volt ez, bűnösök oda be nem léphettek. A ruandai falusi agora más hely.

A reményt tápláló pár négyzetméter ez, a reményt, hogy ma a zsebbe kerül pár helyi pénz. Itt külön területe van az élő állatoknak – több száz kecske tiporja egymást, gazdáik ugyanezt teszik abban a reményben, hogy valakinek megteszik egy állat, s aznap már valamelyik ház kertjében kérődzhet tovább vagy egy fazékban végzi. 

Nem sok, nem drága, magyar pénzben számolva 8000 forint. Egyetlen kecske ára. 

A frissen szedett ananászért nem kell mélyen a zsebbe nyúlni. A két legszebb darabot választja ki az eladó, kap érte 300 forintnak megfelelő ruandai frankot.

Mérges tekintetű piacfelügyelő ül nem messze tőlünk. Rwamagana lakói méltósággal járulnak elé, s fizetik meg az ácsorgás díját. Tisztára, mint a Fekete Kéz nevű maffia egyik vezére, Don Fanucci a múlt század elejének New Yorkjában és a Keresztapa 2-ben. Hivatalosan helypénz lehet a bevétel neve, de ennek a világon semmi jelentősége nincsen. A Fekete Kéz nyúl a pénz felé. Rojtos szélű, tépett lapú kockás füzetbe kerül be egy strigula egy név mellé – innentől tényleg szabad a vásár. Más kérdés, hogy az üzletkötés várat magára. Nagy a konkurencia is, a kecskések mellett ott állnak az ölben tyúkot hozók – simogatják tollazatát, nyugtatják a riadt állatot. 

Falusi piac Ruandában, itt éppen a paradicsomot árulják
Fotó: Lantos Gábor

Valaki hatalmas területre rakta ki a vadonatúj flip-flop papucsait, ennek viszont nagy a keletje. Mindent ellep a zöld fözőbanán, az ehető, sárga változata, a manióka, a zsákokba rendezett szén. 

Ruandában 14 millió ember szenet használ a főzéshez, a melegvíz elkészítéséhez.

Iszonyatos mennyiség, rettenetes szám. De az ember ne akarjon önkéntes környezetvédő lenni egy olyan országban, ahol az emberek benzin – és dízelgőz „fogyasztása” alegységprobléma.

A vörös porban kisgyerekek gyúrják egymást. Édesanyjuk mosolyog. Fehér fogai kivillannak, búcsút int. Vajon mi jár a fejében? Mi elmegyünk, ő itt marad. Gondol-e bármire is? Ott van-e gondolatai között a felismerés, hogy ez a hatalmas fehér ember egyszer ugyanolyan kisgyerek volt, mint az ő két kisfia, aki most megállnak a kamera előtt. Az édesanya int, csippent a szemével, szabad a vásár. Lefényképezhetem a gyermeket. Néhány óra múlva hazaküldöm a képet. Jön pár obligát válasz: „Istenem, de cuki, hát úgy magammal vinném.” 

Egy, a milliónyi ruandai kisgyermek közül
Fotó: Lantos Gábor

„Muzungu” – a nő ezt ismételgeti. Tágra nyílt szemekkel néz rám, a messziről jött emberre, az utazóra. Akinek a fejében sok minden jár, de aki itt és most egészen biztosan nem fog sem kioktatást, sem prédikációt tartani. A nagy kanyar felé baktatunk vissza az úton. A piac hangjai távolodnak. A kút mellett valaki épp a motorját mossa. 

Egy ház előtt a felhalmozott sártéglák látványa reményt ad, mert akkor itt új ház épülhet, s valakinek talán új otthon kerülhet a feje fölé.

Ott szúrták szíven Afrikát, ahol az utak véget érnek. Most éppen Ruandában vagyok, de lehetnék Kongóban, Burundiban vagy a Közép-Afrikai Köztársaságban. A kép majdnem ugyanez lenne. A vörös föld, a szegénység, a kilátástalanság – vágyakozás egy jobb élet iránt. Hogy ezen majd a Ruandába tervezett Forma-1-es világbajnoki futam segít majd? Ebben nem vagyok biztos. De elismerem: egy országnak minden kitörési lehetőséget meg kell ragadnia. Persze, jó lenne tudni, mit gondolnak erről az emberek. Az a férfi például, akik az imént ment el mellettem, s akinek gyűrött pólóján a „Szeretem az elnökömet, Kagamét” felirat állt. Egy biztos, ezt reggel önszántából húzta magára. Meg aztán itt kinek is lenne feladata a presszió Ruanda elnökének imádatára?

Rwamagana utolsó képe a búcsú előtt
Fotó: Lantos Gábor

Baktatok felfelé tovább. Rwamagana lassan eltűnik. A falu itt marad, szinte biztos, hogy soha többé nem térek ide vissza. A távolban, a kanyar után porzik Afrika vörös földje. Autó közeledik. A terepjáró az. Látványa megnyugtató és biztonságot ad. De az igazi megnyugvást csak az ajtó becsapódása és a motor bőgése hozza meg.

Rwamagana, 2024. augusztus 19. hétfő.