Repül a bálna - Kia Opirus

A legnagyobb rosszindulattal sem mondható, hogy mélynövésű, vagy jól öltözött volnék. A Kia luxuskategóriájú autójában olyan elveszetten éreztem magam, mintha egy elegáns szálloda halljában bizonygatnám a portásnak, hogy van fedezet a Visa kártyámon, közben pedig a vendégek látható viszolygással méregetnének: mit keres ez itt?

Szóval Opirus. Ilyet én először a barcelonai repülőtér duty free shopjai között bóklászva láttam, úgy pöffeszkedett ott, mint valami császár. Szó se róla, megakadt rajta a szemem, de nem feltétlenül azért, mert a koreai autók híve vagyok. Csúnya nagy átverés áldozata lettem, azt hittem, egy Jaguarba, vagy legalább Mercedesbe kukkolhatok bele, a Kia-embléma felfedezése hatalmas arculcsapással ért fel. Ha már arra jártam, persze körbenéztem, de csak azért, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy a koreaiak egyszer luxusautó-gyártásba fognak.

Luxusautó, írom, pedig ezzel a szöveggel csak a nagyszüleimet lehet megvezetni. De legalább nagyon, levittem őket Balatonra, s nem győztek csodálkozni, hogy honnan ez a csodaszép autó. Koreából, mondom. Tényleg? Ja. Egyébként a mindenre emlékeztető külsővel nem is lenne akkora baj, ha Kiáék nem tettek volna az Opirus elejére egy olyan ormótlan hűtőrácsot, amit gondolkodás nélkül terepjárókra is fel lehetne szerelni védőpajzsnak. Igazából azon sem lepődnék meg, ha börtönökben is feltűnne, az ilyen masszív, rusnya darabok arra valók, hogy a rabokat a társadalomtól elzárva tartsák.

A belső az igényes bőrrel kétségkívül elegáns lett, s hely is akad bőven a lábaknak és fejeknek. Kényelmes. Nagyapám különösen élvezte az utat, látványosan keresztbe rakta a lábát, mondván, ő még ilyen fejedelmi körülmények között nem utazott. Az Opirus próbálja elhitetni, hogy ő is ér annyit, mint a nagyok, de alaposabb szemrevételezés után kiderül, van még hova fejlődnie.

Mindenféle rosszindulat nélkül: a Kia luxuslimuzinja elsősorban parasztvakításban erős, erre szolgál a hűtött középső tárolórekesz, a hátsó ülések fűthetősége, az esőérzékelős ablaktörlők és még ki tudja, mi minden más, holott én az alkotók helyében inkább arra koncentráltam volna, hogy az alap, 11 milliós változatba tegyenek egy nyamvadt fedélzeti számítógépet. Ilyen ugyanis nincs benne, s ezt a nyilvánvaló égést még a fabetétek (ami szerintem minden autóban csúnya, ha műanyagos benyomást kelt) sem képesek ellensúlyozni.

Az Opirusban ülni maga a megtestesült nyugalom, ha majd nem sietek sehova, biztos hasonló karakterű autót veszek. Az automata váltó gondoskodik arról, hogy ne kelljen kapkodni, a három és fél literes motor pedig gond nélkül mozgatja a közel kéttonás kasztnit. Ha ilyen autóm lesz, nyilván nem fog érdekelni, mennyit kell költenem benzinre, az Opirus ehhez jó partner lenne: alkoholistákat megszégyenítő módon vedel, de nem is várhatjuk tőle, hogy visszafogott legyen. Három és fél literes erőforrás és automata váltó kombinációja látatlanban ordítja, hogy városban 13-15 liter a minimális igénye.

Az Opirus agyonszervózott valóját döbbenetesen rossz élmény vezetni, a kormánynak szinte semmilyen ellenállása nincs. Forgatni is sokáig kell, hogy kicsit kanyarodjon az autó, ezt kár volt ennyire elrontani. A fékek sem sikerültek jól, a tehetetlenség csak húzza-húzza az Opirust, egy előzés után visszasorolva majdnem sikerült letarolnom egy szerencsétlen Trabantot. Mondjuk, ne legyünk igazságtalanok, az autót a 15 ezres kötelező szerviz előtt kaptuk meg, így könnyen elképzelhető, hogy csak szimplán elkoptak a fékbetétek.

Gazdaságos luxusautó? A maga nemében az. Csak sajnos egy kicsit drága hozzá.

konczdávid