Még veterános körökben sem mindenki tudja, hogy a Vespa mellett létezett még egy – kis darabszámban gyártó, de a többi olasz manufaktúrához képest hatalmas - robogó- és mopedkészítő cég, amely a negyvenes évek végétől ontotta a motorizált kétkerekűeket. A Lambretta az olasz gyáros, Ferdinando Innocenti gyermeke.
Az 1891-ben Pesciában született üzletember fejéből a második világháború végén pattant ki az ötlet: olcsó kétkerekűt az olaszoknak! Az ihletet a szövetségesek által hátrahagyott strapabíró és egyszerű amerikai Cushman-robogók adták. A megvalósítással Corrado D'Ascanio tervezőt bízta meg, de néhány prototípusnál többre nem futotta, mert már az elején kiderült, a konstruktőr és a tulajdonos elképzelései nagyon eltérőek. Ezek után D'Ascanio a Piaggióhoz szerződött, és megálmodta a Vespát.
Pierluigi Torre lett Innocenti embere, aki végül az 1947-es Párizsi Autószalonra elkészítette a végleges változatot. Az A típust 125 köbcentis kétütemű motor vitte és szimpla ülése volt, apró, 7 colos kerekein elvileg akár 70 km/órával is száguldhatott. A Lambretta és Innocenti pályafutása a Vespáéval párhuzamosan futott, bár sosem volt képes befogni a legnagyobb riválist. Az 1947-es indulás után viszonylag sűrűn érkeztek az új modellek, kezdetben 125-ös, majd 50-es, 100-as, 150-es, 175-ös és 200-as motorral is. A gyártás az olaszországi üzemeken kívül idővel külföldön is megindult, a jogokat megszerezte a német NSU, és készültek Lambretták Franciaországban, Spanyolországban, Argentínában, Kongóban, Pakisztánban, Törökországban és Indiában is.
A cég helyzete a hatvanas évek végére egyre reménytelenebbé vált, az olcsó kisautók terjedése tönkretette a robogópiacot. A BMC (British Motor Corporation) kapott a lehetőségen, és megszerezte az összes gyártási jogot, ám ők sem voltak elég ügyesek, így 1971-ben befejeződött a Lambretta európai története. 1981-ben jött a SIL (Scooters of India Limited), és 1998-ig gyártott különféle típusokat, azonban azoknak már nem sok közük volt az eredeti olasz szellemiségű modellekhez. A márkanév most is létezik, az olasz Motom cég berkein belül gyártanak Lambrettákat.
Cikkünk főszereplőjét, a harmadik sorozatba tartozó Li 125-öst 1961-ben kezdték kibocsátani, amikor a Lambretta a gömbölyded formákról a szögletesebbekre váltott. Az acéllemez ruha olyan jól sikerült, hogy az ezt követő típusok (a TV, az SX, a GP és a J-sorozat) karosszériájának stílusa is nagyon hasonlított az Li-ére. Az 1965-ös gyártású kétkerekűt tulajdonosa több mint tíz évvel ezelőtt hozta Svájcból tucatnyi más robogóval együtt. Ez volt a legrosszabb állapotban. A központi csővázas szerkezeten és az acéllemez borításokon csámcsogott a rozsda, viszont szerencsére nem hiányzott egyetlen dísz, kiegészítő és alkatrész sem. Egy német motorkerékpárokra szakosodott mester állt neki a felújításnak, aki teljesen szétszedte a robogót. Az eredeti, zöldeskék árnyalatú színt megtartották, viszont új gumikat, új fékeket és bovdeneket kapott, a motorral szerencsére nem volt különösebb gond. A tulajdonos azonban csak néhány kilométert ment vele, évek óta használatlanul áll, ezért is döntött úgy, hogy eladja.
Az indítás nagyon egyszerű, a benzincsapot elfordítva, a szívatót kihúzva néhány rúgás után életre kel a pattogósan járó egyhengeres kétütemű. Élvezet gázt adni, hidegen is lelkesen pörög fel, a robogókat nem ismerőknek a kéziváltó elsőre szokatlan (a bal oldali kormánymarkolatot felfelé fordítva találjuk az egyest, lefelé az ürest és a többi három fokozatot), a kuplung a hosszú állás ellenére sem kemény. A nagyon olaszos, egyenes derekú üléspozícióban még a langaléták is jól ülnek, a hátsó utas lábfeje is elfér a hosszú tartólemezen. Az 5,5 lóerő dinamikusan viszi a 105 kilós gépet, a motor meglepően nyomatékos, a dinamikus haladáshoz sem feltétlenül kell pörgetni. A felújítás óta eltelt idő nyomot hagyott a karosszérián és a felniken (néhány kisebb rozsdapötty), de ezzel együtt igazán szerethető jószág a ritka olasz.
Műszaki adatok
Motor: egyhengeres, kényszerléghűtéses kétütemű, a váz hátsó részében fekve beépítve.Forrás: Retro Mobil