A kocsik terén leginkább az volt tanulságos, hogy milyen rossz műszaki állapotban képesek közlekedni néhányan. Olyasmi ez, amit régóta feltételezünk, de személyesen találkozni B5-ös Passattal, mely 100-nál már szó szerint támolyog, 2005 körüli Mondeóval, melynek teljesen szétesett futóművénél már csak a hatástalanra kopott féke van rosszabb állapotban (és a műszerfal sem világit), mindez egészen egyszerűen rémisztő.
Egy fokkal jobb csak a novellába illő, hamisítatlan „telepi" BMW 530d, melynek barna nappabőr ülése fűtött ugyan, de a háttámla már féloldalasan leszakadt, automataváltója rángatva igyekszik felkapcsolni,
motorja pedig kehesen küzd, úton a Havanna lakótelep felé.
Rá se mer persze kérdezni az ember, ki van-e ütve a részecskeszűrő.
Nem vagyok önkéntes rendőr, nem tisztem ez ellen hadakozni, de a sok szóbeszéd mellett vizsgáztatási ügyekben jártas ismerősömtől is pontosan tudom: egyes helyeken máig át lehet tolni műszakin az alkalmatlan kocsikat – hiába a kamerák és az egyéb szigorítások. Pedig a biztonsági és emissziós okból sem ártana jobban szűrni a koros, elhanyagolt autóparkot.
Az autók többsége szerencsére kap némi gondoskodást, és a rossz élményekre jók is jutottak. Meglepően sok 2000-es évekből származó Volvóval akadtam össze e hónapok során, és amelyikre odafigyelnek, szépen tartja magát. Bár nem tartozott a kedvenceim közé az első Peugeot 208, egyik este egy fitt, izmos benzines darabbal futottam össze, élmény volt az út. Nem véletlenül kedveltek a VW-k, Opelek, Škodák és Fordok, láthatóan bírják a strapát.
Apropó, Opel: vicces élmény volt 10 év után ismét EasyTronic váltós kocsit vezetni. Igyekszem elfelejteni a 2010 előtt rövid ideig divatos, egykuplungos robotizált váltókat, melyeket újságíróként se tartottam sokra új korukban, mert szerintem mind nehézkesen vezethető, elhibázott konstrukció. De az Opelé talán a legborzasztóbb az összes közül, a kedves, fiatal tulajnak ezúton is köszönöm az emlékeztető oltást.
Számomra azonban mindennél érdekesebb volt egy rövid időre belépni az autók tulajdonosai, azaz szép fővárosunk lakosainak életébe. Azon viszonylag hamar túltettem magam, hogy
szinte minden vezetőülést hátradöntve találtam,
pedig ez nem nyugágy. Beülve első mozdulattal állítottam a biztonságos kormányfogást elősegítő, függőlegeshez közelítő állásba a támlákat magamnak.
Akármilyen meglepő, arra sem került sor, hogy az ittas kuncsaft „műsorozott” volna. Ez a saját kocsijuk, nem taxi, úgyhogy az elalvás, majd kanyarban jobbra-balra billegés volt a maximum. Ami viszont nagyon érdekes volt, az a regények, novellák és slam-költemények soraiból megelevenedő figurák, akikkel összehozott ez a munka.
A hímsoviniszta családfő, aki észre sem veszi, milyen bunkó a feleségével és általában a nőkkel, hiszen neki a lenézés a természetes. A hamisítatlan bohém, akinek
már háromszor elvették a jogsiját ittas vezetésért,
de még így se hívott volna minket, ha az aznap esti hölgy rá nem beszélte volna. A középkorú pár, akik házibuliból indultak haza, de öt perc után elhalt a beszélgetés, és már csak a telefonok pittyegtek a kezekben.
Vagy a cuki fiatal pár, akik annyira odavoltak, hogy útszéli pisiléssel indult a fuvar, majd a nagy klasszikus, Moszkva téri gyrosszal folytatódott, és a macskanevelés kitárgyalásával ért véget. Találkoztam kedves, egyetemista lánnyal, akivel beszélgetve összeállt, hogy az őszes, középkorú úr, akitől induláskor elbúcsúzott, nem a papája, hanem a párja, ki mindenben segíti.
Persze találkoztam üzletemberekkel, DJ-kkel és sportolókkal, szabadnapos háziasszonyokkal és olyanokkal, akikkel akár újságíróként is összefuthattam volna. Ismerőst szerencsére csak egyszer vittem haza, és nem tudtam eldönteni, melyikünk jött jobban zavarba, pláne, hogy pénz cserélt gazdát.
Bár a szolgáltatás díján túl a megrendelő fizeti a benzint és saját autója kopik, a sofőrszolgálat összköltsége nem olyan vészes, hogy ne tudna versenyezni a budapesti taxitarifákkal (sőt, itt önköltségi az odaút). Nyílván főleg hosszabb utakon, agglomerációban éri meg ezt választani, és ezeken akkor is versenyképes marad, ha majd a kereslet növekedésével esetleg drágul is.
Márpedig könnyen lehet, hogy drágulni fog, hiszen
előbb-utóbb a jó sofőr is keresett lesz,
mint a jó bolti eladó, vagy éppen a jó buszvezető, ami azt jelenti, hogy a fizetések közelebb kerülnek majd ez utóbbiakhoz. Most még inkább kiegészítőnek, tanulás, vagy lazább időbeosztású nappali munka mellé választják ezt az elfoglaltságot a legtöbben, ami ugyan jót tesz a versenyhelyzetnek, de a minőségbiztosítást kihívássá teszi. Meglátjuk, mit hoz a jövő.