Aligha véletlen, hogy a márkák napjaink retró masináinál leginkább a ’70-es évek gépeiből merítenek ihletet, a burkolatok nélküli, küllős kerekes gépek evolúciója ekkor ért a csúcsra. Addigra az autó olcsó alternatívájából már életmód- és hobbijárművé vált a motorkerékpár, megjelent egy szubkultúra, amelynek egyik – lázadó – szegletéről az 1969-es Szelíd motorosok című filmből szerzett tudomást a világ. A rég ismert terepmotor mellett kevés kategória létezett (a choppereket még építették), alig volt dedikált túramotor, inkább a városi használtra szánt 50-es gépek piaca virágzott, na meg a motorsport.
Mindeközben az izmosabb gépekre elkezdték használni a sportmotor kifejezést is, persze ezeket ma már naked bike jelzővel illetnék legtöbben. Kezdett terjedni a tárcsafék, olykor önindító fokozta a kényelmet, mégis, a legfontosabb új trendet a motorkerékpárok származási helye jelentette. Az európai gyártók között természetesen mindig is megvolt az egészséges rivalizálás, de a ’60-as évek végétől a japánok már kitörtek az ázsiai piacról. Mivel az ott népszerű, viszonylag kis lökettérfogatú gépekkel nem tudták kivívni maguknak a vágyott tekintélyt, őrült fegyverkezési versenybe fogtak.
Egymásra licitálva mutatták be minden korábbinál fejlettebb és erősebb gépeiket, a motorpiac pedig a feje tetejére állt.
Azért beszélhetünk igazi aranykorról, mert az olaszok is magasabb fokozatba kapcsoltak, a nyugatnémet BMW-nél is léptek a tervezők – alighanem az offenzíva igazi vesztesei a korábban oly népszerű brit márkák voltak. Közben persze a korlátozott lehetőségek miatt a KGST-országok márkáinál (Jawa, MZ, Ural) partvonalról voltak kénytelenek nézni a nagy mérkőzést. Lássuk hát az országutak királyait, melyeknek szinte kivétel nélkül van mai vonatkozásuk is!
Már befutott modell volt a V7-es, amikor a Guzzi úgy döntött, készít egy sportosabb változatot Lino Tonti vezetésével. Az egyszerűen V7 Sport néven debütált gép jellegzetes kormányával a café racer kategória egyik leginkább meghatározó képviselője lett. Külön említést érdemel a könnyített modell kapcsán, hogy ez volt a Moto Guzzi első olyan szériagyártású motorja, mely ötfokozatú váltót kapott, illetve a 70 lóerős, 750 cm3-es V2-es jóvoltából piszok gyorsnak is számított, hiszen végsebessége elérte a 200 km/órát. A V7 Sport volt a később bemutatott, még sportosabb Le Mans kiindulási alapja, amelyben sokak szerint tökéletesen megtestesül a motorozás szenvedélye.
Vizi bivaly: ez volt a GT750-es beceneve, ugyanis a Suzuki győzött az első folyadékhűtéses japán motor címéért folytatott harcban. A márka mai szemmel meglehetősen szokatlan felépítést választott, ugyanis a 749 cm3-es, háromhengeres blokk kétütemű volt, a kellemetlen füstölést pedig a GT750-eshez fejlesztett SRIS-rendszer (Suzuki Recycle Injection System) csökkentette. A 67 lóerős gép 212 kg-os tömegéhez illően dupla első féktárcsát alkalmaztak.
New York Steak néven futott a Kawasaki első Z típusának projekt-elnevezése, ugyanis ezzel a modellel akarták bevenni Amerikát. Eredetileg 750 cm3-es blokkot terveztek, csakhogy a Honda beelőzte őket a CB750-essel, és gyorsan megszületett a döntés, hogy akkor a Z1-es legyen 900 cm3-es.
Így 1972-re csúszott az eredetileg a 60-as évek végére tervezett modell premierje,
de megérte, ugyanis a 81 lovas Kawa lett a legerősebb sorozatgyártású, négyütemű japán négyhengeres. Hiába volt méregdrága motor a Z1-es, 1972 és 1975 között becslések szerint több mint 80 ezer példányt adtak el belőle!
Alejandro de Tomaso nevéhez fűződik a Benelli nagy dobása, amellyel csattanós választ adtak a hirtelen big bike nagyhatalommá váló japán márkáknak. Soros hathengeres motort építettek a modellbe, az óriási erőforrás mellett pedig a speciális kétoldali kipufogók (stílusosan három-három végződéssel) is gyorsan elárulták, ez egy különleges típus. Egészen 1978-ig, a Honda CBX érkezéséig a Benellié volt az egyetlen hathengeres, sorozatgyártású kétkerekű. A 750 Sei nem volt egy kezesbárány, igazából az erőforrás vitte el a show-t.
A BMW motorkerékpár palettájáról nagyon hiányzott már egy sportmotor, amikor a vezetőség rábólintott Hans Muth terveire. Ennek eredménye lett az R90S, melybe 900 cm3-es boxermotort építettek.
A 67 lóerő ugyan nem közelítette meg a japán nagyvadak teljesítményét,
mégis, alacsony súlypontjával, kardánhajtásával és kormány-lengéscsillapítójával kivívta magának a tiszteletet.
Giorgetto Giugiaro álmodta meg a 860 GT jellegzetes formáját, a rajongókat pedig valósággal sokkolták az új részletek, különösen a tank kialakítása váltott ki ellenérzéseket. Aztán a hullámok elcsendesedtek, és a Ducati nagyon sokáig hű maradt a 860 GT-vel megkezdett irányhoz. A blokkot teherviselő elemként építették a vázba, illetve a 863 cm3-es erőforrás dezmodromikus szelepvezérlést kapott.
1972-ben kezdődött a mai napig gyártásban lévő Gold Wing története. Igaz, az első generáció a mai értelemben nem túramotor volt, hanem inkább egy kényelemorientált big bike. A 999 cm3-es boxer négyhengeres 80 lóereje természetesen bőségesnek számított,
de inkább azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy eddig sosem tapasztalt járáskultúra és kifinomultság jellemezte
– ebből a szempontból azonnal mércévé vált. Mivel az USA-ban óriási siker lett a gép (négy év alatt 97 ezer példányt adtak el), az 1980-as modellváltással Marysville-be helyezték át a gyártását. Egészen 2011-ig onnan gördültek ki a Gold Wing-ek, ekkor tért vissza a termelés Japánba.
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK: