"Ki a francnak fog ez jól állni?" - Beszélgetés Mundruczó Kornéllal

Mundruczó Kornél első filmje a meleg férfiprostituáltak világában játszódó Nincsen nekem vágyam semmi 2000-ben elnyerte a legjobb első filmnek járó elismerést a Magyar Filmszemlén. Szép napok című alkotása a filmkritikusok szavazásán nemrég a 2003-as év legjobb filmjének járó B. Nagy László díjat kapta. Rendezés mellett olykor a kamera másik oldalán is megfordul, például emlékezetes alakítást improvizált Jancsó Miklós Utolsó vacsora az Arabs szürkénél című filmjében. A jelenleg harmadik nagyjátékfilmjét előkészítő fiatalembert a filmhu újságírója kapta mikrofonvégre.

- A Szép napok-ból és az Aftá-ból szinte teljesen hiányzik a jó mint választáslehetőség.

- Koncepcióját tekintve következetes vagyok ebben, hogy nem engedem ki a szelepből soha a gőzt. De hát annyian kiengedik. Én ilyet szerettem volna, ami az Aftá-ban is működött: legyen a Szép napok is egy szorítás. Egy fekete szín, - nem kis fehér csíkokkal belehúzva, és ne legyen elegáns, és nagyon sok minden ne legyen. Legyen anti-film, és legyenek kérdéseid. Ne legyen megszokott. A vágásnál alakult ki, hogy nagyon-nagyon szigorú lett, minden, ami feloldást hozhatott volna, azt kiszedtem belőle, épp azért, hogy ne legyen benne feloldás. Az Afta is egy szorítás. Egy délután.

Sokszor gondolkodom azon - miközben nagyon tartózkodom minden olyan filozófiai dumától, amit nem tettem sajátommá -, hogy minden nagy élmény, igazi élmény előtti pillanat mindig a megbotránkozás. A valami fölött való nagyon durva megbotránkozás vezet át, vagy dob át az élményhez. A filmek készítésekor ezzel még nem voltam ennyire tisztában, de most már egyre inkább így gondolom. Ilyen megbotránkozás-pillanatok tudnak lenni ezek a filmek, ez azért jó, mert utána te magad lépsz át valahova, úgy hogy nem a film ítél meg.

Nálam nincs meg a lehetőség, hogy a néző részvéttelien a szereplő mellé guggolhasson, amit az a hamis morál hoz be, például amire a Fókusz épít. De a filmművészet is hemzseg ezektől a gesztusoktól, megoldásoktól, a korunkbeli kortárs filmművészet is telítve van ezzel a hamis empátiával. Pasolini Salo-ja nekem sok más szempont mellett ezért nagyon fontos, mert ezzel a hamis morállal számol le. A Salo az uralmi helyzettel való visszaélés toposza. És vonatkozik bármilyen korszak bármilyen társadalmi rendszerére, amelyik totalitáriánusan gondolja végig saját magát, - a magyar történelem egyébként hemzseg az ilyen példáktól, ami oda vezet el, amiről a Salo is szól.

- A filmjeidben nincs tágabb társadalmi tér, a személyes kapcsolatok szintjén jelenik meg a hatalom. Gyakorlatilag minden helyzet önmaga archetipikus lényegére van csupaszítva. Ettől a súlyos gesztustól a néző megvilágosodását remélted?

- Megvilágosodást biztos nem vártam, de hogy utána ne érezzék jól magukat, legyenek zavarban, és legalább magukban kezdjenek el valamit összerakni, megítélni, végiggondolni, azt igen. Azt, hogy kapcsoljanak be és ne egy csomaggal távozzanak a moziból, főleg ne azzal, hogy milyen okos az a filmrendező, aki ezt adta nekik, - mert az a hittérítő feladata, én meg nem vagyok hittérítő.

- Ha gyakran eszünkbe is jut filmjeidről Fassbinder, az óriási különbséget is érzékeljük, legalább is én, még pedig azt, hogy bármennyire is elidegenít az ő technikája attól a bizonyos hamis empátiától, amiről az előbb beszéltél, de a kezdeti "elijedés" után egyszer csak magába szippant a történet.

- Nem véletlen, mert ő stilárisan a melodrámát választotta. Az enyém sokkal inkább pusztulástörténet. Negatív szerelmesfilm. De inkább egy pusztulástörténet. Fassbindernek az az igazi nagy húzása, ami teljesen ösztönösen jött belőle, hogy mindent a melodrámába rak bele, ezt a rettentő hideg világot, amit Douglas Sirk-től vett ő át. Ő egy amerikai zsánerfilmrendező, Magyarországon semmit nem lehetett tőle látni. Az All that Heaven allows, például nagyon nagy filmje volt, amit Fassbinder a Félelem megeszi a lelket-ben egy az egyben megtesz, csak míg nála egy öreg takarítónő és egy török vendégmunkás szerelme a történet, az All that Heaven allows egy középosztálybeli hölgy és a kertész romantikus kapcsolatát meséli el.

- A hittérítés távol áll tőled, de van-e küldetéstudatod?

- Nekem meggyőződéseim vannak. Nem akarok senkit a saját világképemre változtatni. Kicsi ilyen szándék sincs bennem.

- Azt mondod, nem akarsz senkit megváltoztatni?

- Nem a magam képére. Nem úgy akarok bárkit is megváltoztatni, hogy forduljon ki önmagából, hanem, hogy figyeljen oda magára egy picit jobban, mint addig. Maximum ennyi.

- Pedig már ez sem köznapi vágy.

- Ezen minden alkotó keresztülmegy. Egy festőben sem küldetéstudat van, hanem nagyon erős meggyőződés. Engem a leges-legmélyen sem érdekel, hogy hányan nézik meg a filmjeimet. Nem borulok ki a számokon, nem akarom azért kicsinosítani a dolgokat, hogy minél többen nézzék meg. Akinek küldetéstudata van, az valahogy a mennyiségben utazik.