"Ki a francnak fog ez jól állni?" - Beszélgetés Mundruczó Kornéllal

Mundruczó Kornél első filmje a meleg férfiprostituáltak világában játszódó Nincsen nekem vágyam semmi 2000-ben elnyerte a legjobb első filmnek járó elismerést a Magyar Filmszemlén. Szép napok című alkotása a filmkritikusok szavazásán nemrég a 2003-as év legjobb filmjének járó B. Nagy László díjat kapta. Rendezés mellett olykor a kamera másik oldalán is megfordul, például emlékezetes alakítást improvizált Jancsó Miklós Utolsó vacsora az Arabs szürkénél című filmjében. A jelenleg harmadik nagyjátékfilmjét előkészítő fiatalembert a filmhu újságírója kapta mikrofonvégre.

- Értek-e új inspirációk az utóbbi időben? Csak azért kérdem, mert egy következő film előtt állsz. Vagy ez a film, a Delta az előzőek továbbgondolása?

- Más dolog izgat ebben az anyagban. Például az alapinspiráció is másként alakult, mint a Szép napok-nál. Az új filmben a helyszín hozta a történetet. Egy terület, ami teljesen megfoghatatlan: a Duna-delta. Romániában forgatni nekem különösen jó, némiképp autentikusnak érzem magamat, mert hogy én félig román vagyok.

- Azt hittem, hogy ez a delta valamiféle szimbolikára utal.

- Is. A deltatorkolat önmagában ismeretlen szabályokat hoz. Minden folyó deltája azt jelenti, hogy kb. hatvan-hetven kilométerre a tengertől megszűnnek az utak, csak hajóval lehet közlekedni, a természet bejön, de nem egyszerűen úgy, mint mikor elmész a Kárpátokon bármelyik hegyre, hanem megszűnik minden. Nincsenek utak, nincsen nagyon sok minden, mert nem lehet betelepíteni. Falvacskák vannak, s egy sajátos szabályrendszer szerint élnek a területen.

- A tradíciókra gondolsz?

- Nem. Ez a terület azt jelenti, hogy kiszakadsz valamiből. Valami olyat jelent, amit nem ismersz. Ez nem a Puszta, nem a Sivatag, nem a Tenger, nem az Erdő, nem a Város.

- Úgy gondolod, hogy a delta a Föld különleges helye?

- Úgy gondolom, hogy a sivatag, a tenger, a város, ezek mind ismerős toposzok. Mikor Jancsó Miklós a pusztán készítette a Szegénylegények-et, akkor döbbenetes lehetett mindenkinek, hogy ez VAN. Sok minden van,- sűrű erdő, nagyváros, kisváros, - amit egyből lokalizálsz, felismersz, - egy folyó deltája nem lokalizálható egyelőre és ismeretlen a mozinéző számára. Úgy éreztem, hogy a terület olyan szabályt rak le, amivel nekem, filmesként foglalkoznom kell. És borzasztó izgalmas kitalálni, hogy mit jelenthet egy ilyen hely.

- Egyszer véletlenül odakeveredtél?

- Tök véletlenül.

- A románokkal sajátos viszonya van a magyar tudatnak.

- Nincs igazi viszony, csak a történelmi helyzetek kompenzálása van, és itt most nem csak Trianonra gondolok, hanem az előtte eltelt évszázadokra, amikor a magyarok Erdélyben kisebbségként éltek, és a többségben levő románok túrták nekik a földet, - ezzel a történettel viaskodunk máig, erről van szó és nem a két nép közötti valóságos viszonyról. Érthető, mint ahogy az is, hogy a politika erre építve manipulál.

- Mi a te történeted a Deltá-ban?

- A területen nincsenek újonnan betelepültek, a lényeg az, hogy az apának a fiai is itt maradnak, meg annak a fiai is, - ez az én filmem szempontjából fontos elem. Tehát, ez volt az alapélményem, hogy van egy hely a Földön, ahol mások a szabályok, és ráadásul úgy, ahogy én azt nem ismerem, és, hogy az milyen érdekes lehet, ha van egy ember, aki itt él és egy másik, aki nem itt él, de aztán mindketten találkoznak itt a saját szabályaikkal: nyugati-keleti, természeti-civilizált, természetesen nem egy direkt szembeállításról van szó. Bennem van ez a kettősség, egyrészt, hogy román is vagyok, meg magyar, és tényleg van egy belső harcom, saját magamban, sokszor.

- Azért ez nagy feladat, mert ilyen megközelítések már voltak a filmtörténetben, akár a civilizált és a természeti találkozása, Coca-Cola kontra busmanok, vagy, ami a sajátos szabályú titokzatos területet illeti: a Zóna a Stalker-ben.

- Elmondom, hogy kerülöm ki azt, hogy ilyenekkel kelljen foglalkozni.
Ez az ütközet bennem folyik, egy emberben a kettősség harca. Ezt meg hogyan tudod szituálni? Ha csak gondolkodsz ezekről a kérdésekről, az nem túl szituatív, de ha szétszeded két testvérre, akkor rögtön tudsz szituációt teremteni köré. Nekem valahogy adja magát a testvérviszony, bennem van. Aztán egy szerelmet képzelek el a két testvér között. A testvérszerelem esszenciálisan a szerelem mikéntjéről szól, nincs benne jövőkép, nincs benne gyerek, nincs benne ház. Nincs benne jövő. És ezzel megint csak meg tudok teremteni egy görög tragédiányi matériát. A másik meg, a busmant és a Coca-Colát úgy tudom kikerülni, hogy a jövőbe rakom az egészet, egy science fiction-be.

Tehát van egy fiú, aki gyerekkorában, valamiféle anyai féltésből, gondoskodásból, stratégiából következően el lett távolítva a deltából a civilizált világba, ahol magasan képzett kutató orvost nevelnek belőle. A deltában maradt család, az anya, az apát felváltó szerető, a fiú örökös helyébe lépő leánytestvér egy sajátos csempészdinasztia tagjaiként élnek, cseppet sem kívánva a fiú hazatértét, aki történetünk idején mégis megérkezik. Miért jön vissza? A világot válságba sodró eddig ismeretlen vírusjárvány fertőzöttjeit a Duna-deltába toloncolják, akik életük végéig idekényszerülnek, egyfajta karanténba. A férfi itt találkozik a testvérével, mint maga másával, és egymásba szeretnek, jócskán túllépve a köznapi határvonalakat. A karantén, mint toposz mindenféle kirekesztést behoz, és indokolja a kizökkent időt is, tehát a science fictiont.

Számomra az a borzasztóan izgalmas, hogy a fiú gondolatai hogyan nyílnak ki a delta és a lány hatására, és hogy végül a fiú hogy szarik be attól, hogy kinyíltak a gondolatai.

- Hogyan következik ez belőled?

- Nekem rengeteg ilyen tapasztalatom van. Szoktam ezt a szó használni, amit nem sokan értenek: mátrixélmény. Mikor egy valakivel való találkozás hatására kinyílik a gondolkodásom, érzékelésem, de nem egy felületen, hanem komplex módon. Valami ilyet kap a fiú a csajtól. Hogy a csaj töri össze? Igen, de nem azért, mert ő egy csaj, hanem azért, mert olyan dolgokat hall tőle, amikre eddig nem gondolt, de nem azért mert hülye, és nem azért, mert gyenge.

Utálom, ha megjelenik ebben a stádiumban bármi a filmről előre. Kimosakodni nem akarok amiatt, amit most beszéltünk. Nem beszélve arról, hogy amiről most ilyen hosszan gondolkodtunk, az megfogalmazható egy snittben. A kép olyan jelentéseket tud, hogy nem kell magyarázkodni.

- Mit láthat meg ma egy ember, amitől még megváltozhat a világa?

- Abszolút értelemben bármit. A baj csak az, hogy az ún. művészfilmezésben van mostanában egy nagyon becsapós tendencia, ami szerintem nagyon veszélyes a nézők érzékenységére. Sok esetben az a cél, hogy felkeltsék a nézőben a "hűha" élményt, anélkül, hogy valódi élményt nyújtanának. Elég kétségbeejtő figyelni, hogy a legolcsóbban végiggondolt művészgiccs is tud katarktikus hatással lenni, azért mert egész egyszerűen becsapja a nézőjét. Nem ad valódi feladatot, mert tulajdonképpen maximálisan ismert kispolgári kódok alapján fogalmaz, de úgy tálalja, mintha valóban elgondolkodtatna, így a néző boldogan mehet haza, hogy ma is milyen jól elgondolkodtam. De ez az öröm a valódi élménye, és igazán semmi újat nem tudott meg a világról vagy magáról. Ez amolyan csomagolásművészet. A kihívás valójában nem létezik, viszont ezek a filmek általában hiú módon "csupán" a világ újragondolásának a látszatával kecsegtetnek. Óvatosabb befogadókról álmodok, jó lenne, ha nem lehetne bennünket az orrunknál fogva vezetni azzal a felkiáltással, hogy amit látsz, az MŰVÉSZET, tehát szent és sérthetetlen, és tessék elájulni az igazától. A fesztiváldíjak sokszor ezt az ízlést és elvárást igazolják vissza, magyarán a csomagolás a lényeg. Ki tud nagyobb blöfföt mondani. Persze ez azért nem kérdőjelezi meg, hogy valódi művek ne juthatnának el a nézőkhöz, bár erősen azt gondolom, hogy ezüstkor van, ha nem bronz.

- És az a varázsa is megvan, hogy annyira hasonlít a valósághoz - és mégsem valóság.

- Jön még kutyára dér.

Bárdos Deák Ágnes
filmhu