Filmek, melyek rosszul végződnek

Néhány hete halt Agnès Varda, a francia új hullám rendezőnője, 90 éves korában. Egyik legszebb filmjét fiatalon meghalt férjéről, Jacques Demyről készítette. A nantes-i Jacquot, ez volt a címe. De ki is volt férje, ez a csodálatos és szomorú művész? Nézem Jacques Demy filmjét, a címe Szamárbőr, ez egy mese, amelynek a végén mindenki megtalálja a párját, akivel aztán boldogan él, amíg meg nem hal. És mégis, ahogy nézem, egyre inkább a hatalmába kerít valami mélységes, éppen ezért nehezen megragadható, de egyértelmű szomorúság.

A Szamárbőr-ben, lévén mese, persze nem nagyon kell indokolni a színes, díszes kosztümöket, a királylány három – szivárványszínű, ezüst és arany – ruhája a magyar népmeséknek is visszatérő eleme, de azért egy meglepő túlzással itt is sikerült a színeknek különös hangsúlyt adni. Ugyanis a két király a Kék és a Piros birodalom uralkodói, ennek megfelelően a szolgák arca és a lovak is kékre, illetve pirosra vannak festve. A bizarr látvány valószínűleg a legfásultabb nézőt is felrázza. Az embernek óhatatlanul eszébe jut Smaragdváros egy másik mesemusicalből, és az orrához kap, hogy nincs-e rajta kék vagy piros lencséjű szemüveg.

A sok élénk, harmonikus szín vidámságot, életörömöt kellene sugározzon. (Hogy egy ellenkező előjelű példával bizonyítsam: nézze csak meg bárki a Pet Shop Boys „Se a vida e” című videóklipjét, aztán ha nem érti, mitől esett búskomorságba a vidám, latinos zenét hallgatva és bulizó, gazdag és szép fiatalok képeit nézve, egyszerre rájön, hogy a videóklip fekete-fehér.)

Jacques Perrin, Catherine Deneuve és Jacques Demy a Szamárbőr című film premierjén 1970-ben Forrás: AFP/Archive

Csakhogy a rendező a Szamárbőr-ben éppen az ellenkezőjét csinálja, mint a két másik filmben. Mivel azok realista történetek, a zenével és a színekkel ad nekik meseszerű hangulatot, elemeli a valóság talajáról. A mesemusicalben viszont a színészeket olyan realista játékstílusban vezeti végig, ami a lehető legtávolabb áll a meséktől. Semmi póz, sehol nincsenek eltúlzott gesztusok, nagyon természetes szövegmondás – a végeredmény, hogy Jean Marais lehetne gazdag ügyvéd, a tündérkeresztanya ünnepelt színésznő, Cathrine Deneuve egy „upcoming star” énekesnő és a királyfi, Jacques Perrin tehetséges fiatal író vagy vállalkozó. És amikor a zenében a szimfonikus zenekar mellett megszólal egy basszusgitár vagy egy dzsesszdob, még jobban kizökkenti a nézőt a hagyományos mesevilágból.

Mintha mindegy lenne, hogy Jaques Demy milyen műfajú filmet rendez, mindenképpen azt szeretné elérni, hogy a néző ne azt nézze, amit lát. Vagy mást lásson, mint amit néz.

De mégis mi az, amit – akár az ismert mesében az okos lányról – látni is kell, meg nem is? A boldogságot, mondja Demy. Merthogy az úgy van, hogy nincs. Éppen ezért, a szereplők meg is találják, meg nem is. Ennek filmbeli kifejeződése pedig az, ahogyan a szerelmesek a filmben találkoznak, már ha találkoznak. Mert találkoznak is, meg nem is.

A Cherbourgi esernyők ebből a szempontból kivétel, hiszen a kezdéskor a szerelmesek már ismerik egymást, de hamarosan elválnak, és az utolsó jelenetben azért találkoznak véletlenül még egyszer, hogy aztán tényleg örökre elbúcsúzzanak egymástól. Ellenben A rochefort-i kisasszonyok-ban és a Szamárbőr-ben a rendező úgy veszi el a nézőtől a boldogság átélésének lehetőségét, hogy az már kifejezett kegyetlenség.

Pedig az előbbiben minden a boldogság kereséséről szól: hat szereplő, egy anya és ikerlányai, az anya régi udvarlója, egy amerikai zeneszerző és egy francia festő, aki éppen tengerészi szolgálata utolsó napjait tölti: mind szerelem és boldogság után sóvárog. És meg is találják. Az anyára rátalál régi szerelme, aki összehozza az idősebb lányt – Francoise Dorléac a valóságban is testvére a fiatalabb lányt játszó Cathrine Denevue-nek – az amerikai zeneszerzővel, A Cherbourgi óriási sikerét mutatja egyébként, hogy ezt a szerepet Gene Kelly vállalta el. De a főszereplő páros, ha tetszik: a primadonna és a bonviván mégis a Cherbourgi-val sztárrá vált Deneuve és az ezzel a filmmel sztárrá váló Jacques Perrin – a Szamárbőr-ben is ők lesznek majd a szerelmesek.

Francoise Dorleac, Catherine Deneuve és Jacques Demy A rochefort-i kisasszonyok forgatási szünetében kezdik meg a rendező születésnapi tortáját Forrás: AFP

Maxence fiatal festő, két nappal a leszerelés előtt, és, hogy azért ez a szerelem is meseszerű legyen, ha gyűrű és cipő nem is játszik most szerepet, van ellenben egy festmény. „Dies Bildniss is bezaubernd schön” – Ez a kép varázsosan szép, így kezdi Tamino a Varázsfuvolá-ban a Képáriá-t, és mire nem egészen öt perc múlva befejezi, már visszavonhatatlanul beleszeretett a képen látható lányba. Maxence álmában látja a lányt, mire felébred, beleszeret, és maga készíti el róla a képet. Amit aztán persze Delphine meglát egy kis galériában, és bár nem tudja, hogy ki a festő, attól kezdve ő is vágyódva gondol az ismeretlenre, akinek a múzsája lett anélkül, hogy tudta volna.

Egyébként a másik szerelmespárral is valami hasonló történik: egyetlenegyszer futnak egymásba az utcán, szó szerint, a lány elejti a kottáit, és egyet ott is hagy a földön – a zeneszerző felszedi, lejátssza, és azonnal szerelmes lesz az egyszer látott, ismeretlen nőbe. A zenén és a festményen keresztül szeretnek egymásba emberek, és ehhez látniuk sem kell egymást. De vajon a másiknak szól ez a szerelem, vagy a művészetnek? Igazából mindegy is.

A Szamárbőr-ben is fontos „helyszín” az álom: a királyfi és a királylány ugyan meglesik egymást, de valójában a gyűrű felpróbálásakor találkoznak majd először. Illetve nem először. Nem teljesen. Merthogy az első találkozás akkor már megtörtént – egy álomban.

A beteg királyfi azt álmodja, eljön hozzá az ismeretlen szépség, aki ugyanekkor nyilván azt álmodja, hogy meglátogatja álmában a királyfit. És persze, énekelnek. Arról, hogy mennyire boldogok. Arról, hogyan élnek majd együtt, itt csupa gyerekes vágy felsorolása következik, például titokban cigarettázni és rengeteg süteményt enni. Majd a refrén mindig arról szól: de mit kezdjünk ennyi boldogsággal? Tudja meg a világ, vagy titkoljuk el? És közben már egy erdőben sétálnak, majd egy mezőben bukfenceznek, de – hátrafelé, felfelé a hegyoldalon. Minden a feje tetejére áll, ha az ember boldog? Vagy maga a boldogság valami furcsa, abszurd érzés, amivel nem is lehet együtt élni? És egyáltalán: ha az ember igaz szerelmét csak egy álomban találhatja meg, akkor ami a valóságban történik az más – az a házasság.

A királyfi és a királylány ugyan nem létező térben és időben találnak egymásra, de legalább látjuk ezt a pillanatot. A rochefort-i kisasszonyok-ban még ez sem adatik meg a nézőnek.

Micheline Presle és Catherine Deneuve az 1970-es Szamárbőr című film plakátja előtt 2003-ban Forrás: AFP/Francois Guillot

Delphine és Maxence egészen az utolsó jelenetig elkerülik egymást a filmben, többször pár másodpercen múlik, hogy éppen nem találkoznak. Végül eljön a nap, amikor mindketten elindulnak Párizsba. Delphine egyedül – nővére ott marad a frissen megtalált szerelmével –, új ismerősei teherautójában ül, és túl sok boldogság nem látszik rajta. Maxence pedig áll az út mellett, és stoppol. Delphine barátai meglátják, és felveszik. Látjuk, ahogy a kocsi lassít, látjuk, ahogy Maxence szalad felé, beszáll, és – vége a filmnek. A főhős szerelmespár találkozott – de a néző ezt már nem láthatja. Nem tudja átélni az együtt-érzés (szümpatheia) révén a boldogságukat, a katarzist, ha tetszik. Jacques Demy éppen ezt, a csúcspontot, a beteljesülést veszi el a nézőtől. Mintha egy étteremben elhúznák a tányért a vendég elől, aki már éppen emeli a villáját. Ott marad éhesen, kielégítetlenül, csalódottan. A néző számára ez a mese nem ér véget boldogan – legfeljebb a fantáziájában.

Mégsem hiheti senki, hogy a rendező egyszerűen kegyetlen. Azzal, hogy a boldogság beteljesülésének pillanatát kizárja a realitásból, sőt a filmből, a műalkotásból is, a boldogság természetéről mondja el a véleményét: azt, hogy elérhetetlen. És még azt is sejteti, hogy talán jól van ez így. Hiszen Szamárbőr és a királyfi a már idézett dal szerint az egymásra találás boldog pillanatában máris két dolog miatt is aggódnak: mit csináljanak a boldogsággal, illetve nem kellene-e eltitkolni. Vagyis a boldogság olyasvalami, amit sem a külvilág másban, sem a szubjektum önmagában szinte nem tud elviselni. Mint Paolo, Thomas Mann hőse (A boldogság akarása), aki sokáig küzd, hogy megszerezhesse a szeretett lányt, majd a nászéjszakáján meghal – mondhatnánk, hogy amint átéli, belehal a boldogságba.

Catherine Deneuve és – testvére – Francoise Dorleac A rochefort-i kisasszonyok című film forgatásán Forrás: Instagram

És éppen ezért ez a két film, amelyet a saját korukban – ha a nézők szerettek is – a filmvilág művészei fanyalogva, nyílt lenézéssel kezeltek, mert micsoda bárgyú, gyerekes dolgok: zenés filmek együgyű történetekkel, az egyik deklaráltan mese. De ha valaki engedi, hogy hassanak rá, és aztán elgondolkozik ezen a hatáson, rájöhet, hogy mélyebbek és súlyosabbak még az elsőnél, a sikerfilmnél, a cannes-i Arany Pálmát nyert a Cherbourgi esernyők-nél is. Amely egy gyönyörű, tragikus film, hát persze, hogy szomorú lesz a néző. De egy zenés komédia, vagy pláne egy mese miatt? Létezik annál mélyebb ok a szomorúságra, mint belátni, hogy a boldogság nem azért elérhetetlen, mert a gonosz világ nem engedi, hanem egyszerűen mert nem összeegyeztethető az élettel? Nem ezért az egyetlen biztos hely a boldogság számára még a művészetben is – a mese? Nem mintha a mesében a boldogság biztonságban lenne.

Hiszen a mese is véget ér. A „Minden jó, ha vége jó”, meg a „Boldogan éltek, míg meg nem haltak”, ezek a tipikus befejező mondatok azért kicsit olyanok, mint a görög jóslatok. Mert az is bennük van, hogy na és, ha nem jó a vége? És ha a boldogság is addig tart, amíg meg nem halunk – akkor hol az a jó vég? Egyáltalán, lehet jó, ha vége lesz? És ha boldog az élet, nem annál rosszabb, hogy vége lesz? De ebben az esetben mondhat annál művész szomorúbbat és okosabbat, mint Jacques Demy, hogy az életünk legjobb – vagy legrosszabb – esetben is egy olyan mese, amelyik rosszul végződik?