Ha összevetjük, az Apokalipszis most dramaturgiája nagy átfedést mutat A Keresztapá-éval, csak a téma változott az olasz-amerikai maffiáról a vietnámi háborúra. Ezúttal nem a szervezett bűnözésben mártózhat meg a néző, hanem egy másfajta alvilágban: a háború poklában. Coppola hangoztatta:
a filmem nem Vietnámról szól, hanem maga Vietnám.
A főhős ezúttal is a normalitás megtestesítője: Martin Sheen háborús veteránja, Willard kiégettebb már a film elején is, mint Michael Corleone, de amit a küldetése során tapasztal, az még őt is megrázza. Ő is nagy utat jár be: az a feladata, hogy megöljön egy renegát ezredest, aki a hírek szerint megőrült, és egy helyi törzsből saját hadsereget toborzott. Végül Willard is alaposan megváltozik: csupa demoralizáló meglepetés éri az útja során. Találkozik a háború olyan őrültjeivel, mint a beszélő nevű Kilgore alezredes (Robert Duvall), akihez a film legkultikusabb sorai („Imádom reggel a napalm illatát”) és jelenetei is kötődnek, amilyen a szörfözéssel és A walkűrök lovaglásá-val egybekötött helikopteres támadás.
Willard eleinte nem is érti, miért vált kegyetlen zsarnokká a példás élőéletű Kurtz, de végül szinte a követőjévé válik, pont úgy, mint elődje: egy másik katona, akit szintén az ezredes megölésével bíztak meg, de helyette a hívévé vált. Amikor Willard szembekerül a célpontjával, csak akkor öli meg, amikor az ezredes már hagyja magát, sőt, mintha minden Kurtz akarata szerint történne. Ahogy A Keresztapa alkalmával, elvileg itt is happy end a zárlat, hiszen a főhős legyőzi ellenfelét, de a világ sötét oldalának megismerése ezúttal is kiábrándulással jár, és a hős végül erkölcsileg megbukik: Willard egyfelől bűnbe esik, amikor gyilkol (pont úgy, mint Michael), másrészt magával viszi Kurtz emlékiratait, megfertőzték az ezredes tanai. Ezúttal is Marlon Brando alakítja a veterán vezéregyéniséget, aki ugyancsak egy szektaszerű közösség ura: hívei között nemcsak helyi harcosok találhatóak, de például Dennis Hopper fotóriportere is. Brando karakterét mindkét filmben kiiktatják, de a főhős a helyébe lép.
A Keresztapa és az Apokalipszis most világképe tehát sokban hasonlít, ráadásul Marlon Brando karaktere mindkét esetben emlékeztet arra is, amilyen maga Coppola volt a hetvenes években. A filmtörténészek szerint ő volt Új-Hollywood „mozifenegyerekeinek” ambiciózus, talán egyenesen megalomán vezéregyénisége, aki protezsáltjai élén dominálni akarta Hollywoodot. Miután A Keresztapá-val meggazdagodott, Coppola az Apokalipszis most idején hasonló túlzásokba esett, mint az őrült Kurtz ezredes: fényűzően élt, mániás depressziós módjára költekezett, túllépte a büdzsét, és összességében tető alá hozta minden idők legzűrösebb forgatását, amit tűpontosan dokumentált a filmtörténet leghíresebb werkfilmje, a Hearts of Darkness: A Filmmaker's Apocalypse. Coppola később sem volt rest saját tőkét fektetni filmjeibe, ennek köszönhette egyik első, de korántsem utolsó nagy bukását, az 1981-es Szívbéli-t.
A Keresztapa és az Apokalipszis most talán részben azért is lettek – a klasszikusok közt is – kultikusak, mert egy sajátos és egzotikus miliőt mutatnak be, egyfajta szélsőséges, torz kultúrát közvetítenek: előbbi a maffiáét, utóbbi a vietnámi háborúét. Coppola utolsó sikerfilmje, az 1992-es Drakula is illik a sorba, bár ez a hattyúdal már inkább filmtörténeti kultusz(oka)t épít tovább, mivel Coppola expliciten, sőt olykor öncélúan tiszteleg benne korábbi Bram Stoker-adaptációk és a filmtörténet hajnalának klasszikusai előtt (az első némafilmektől Jean Cocteau A szép és a szörnyeteg című 1946-os filmjéig), ami azért is stílszerű, mert maga a regény is a filmművészet születése idejére datálható. A Drakula szélsőségesen megosztó film: stilizáltabb és teátrálisabb nem is lehetne, ami egyeseknek magas művészet, mások számára viszont a film nem jobb saját, külön bejáratú paródiájánál (Drakula halott és élvezi, 1995).
Coppola a nyolcvanas évektől napjainkig folyamatosan rendezett filmeket, amikkel viszont egyre kevesebb figyelmet keltett. Eddigi utolsó rendezése egyfajta visszatérés a debütálásához: horror Val Kilmerrel a főszerepben (Twixt, 2011). Producerként is aktív maradt, de egyre inkább átengedte a terepet a következő generációnak, köztük filmes gyerekeinek, Roman és Sofia Coppolának. Viszont 80 évesen sem adja fel: három évtized után most szeretné leforgatni a Megalopolis című, régi tervét, amit epikus sci-finek szán.