Mivel az életműdíj átadásával egybekötött Ál/arc vetítésére nem fértünk be, szombaton megnéztük személyesen a fesztivál másik díszvendégét, Michel Gondryt is, akinek az összes mozifilmjét műsorra tűzték a fesztiválon, ezúttal pedig Oscar-díjas filmje, az Egy makulátlan elme örök ragyogása után állt a nézők rendelkezésére egy rövid közönségtalálkozó erejéig. Kisebb csalódásunkra: Gondry igazi művészléleknek bizonyult, aki úgy beszélt a mikrofonba, hogy az első sorból alig lehetett hallani. Nicolas Cage viszont nem okozott csalódást: bár korán érkeztünk, csak leghátul találtunk helyet a Platinia Shopping Center konferenciatermében, de miután előrefurakodtunk fotózni, inkább végigálltuk a másfél órát, nehogy lemaradjunk a szakállat (és ráncokat) növesztett, 183 centi magas színész rezdüléseiről.
Hab volt a tortán, hogy a két legsajátosabb filmjét vetítették le a fesztiválon: az Ál/arc-ot a heroikus és véres akciófilmjeiről híres John Woo rendezte, akinek a stílusát operaiként is szokták jellemezni, és ez a stílus épp annyira illik Cage legendásan túlspilázott alakításaihoz, mint a bevallottan rockoperának szánt Mandy kísérletező formanyelve (ehhez az akcióhorrorhoz találóan gótikus helyszín volt a Bánffy-kastély a maga denevéreivel). Az Ál/arc-ban Cage-nek ráadásul nem csupán két markánsan különböző karaktert kellett alakítania, mint az Adaptáció-ban, hanem a játékidő felében kollégáját, John Travoltát kellett megidéznie.
Mihai Chirilov, a fesztivál művészeti igazgatója – és Cage beszélgetőpartnere a mesterkurzuson – megdolgozott a pénzéért: a végén még arra is megpróbálta rávenni a színészt, hogy adja elő A vámpír csókja egy híres, mémmé vált jelenetét. Chirilov kitett magáért, de
Not gonna happen,
válaszolta Cage. A sztár egyébként meglepően intellektuális személyiség benyomását keltette, akiben alig lehetett felismerni a sátáni Castor Troyt az Ál/arc-ból, vagy a Mandy bosszúállóját. Francis Ford Coppola unokaöccseként Cage értelmiségi és művészcsaládba született, az apja irodalomprofesszor volt, ő pedig már kisgyerekként Super 8-as kamerával forgatott amatőrfilmeket. Amikor erdélyi élményeiről kérdezték, elmondta, hogy a tordai sóbányáról Tarkovszkij Sztalker című filmje jutott eszébe (hozzátéve, hogy Romániában forgatott már két filmet – Dying of the Light, Szellemlovas 2. – A bosszú ereje – most pedig feltöltődött a magyar gulyástól, amit Torockón evett). Amikor a hobbijairól faggatták, azt mondta, a fiaival töltött idő mellett olvas (Anthony Burgess Gépnarancs című munkája és Robert Heinlen Stranger in a Strange Land című sci-fije a kedvence) és Bergmantól, illetve Tarkovszkijtól néz filmeket. A művésznevét az avantgárd zeneszerző, John Cage után választotta, mert sokat ugratták híres nagybátyjával, amikor még valódi nevén, Coppolaként szerepelt a karrierje elején, és a castingon másról sem akartak hallani, csak Francis Fordról. Nem szereti a reflektorfényt: nincs fent Facebookon, Twitteren és Instagramon, bár szerinte így is gyakran megtalálják, és végül az okostelefonok kameráin keresztül az interneten végzi.
Mint elmondta, édesapja filmrajongásának köszönhetően már kisgyerekként német expresszionista némafilmeket nézett (a Dr. Caligari és a Nosferatu volt rá a legnagyobb hatással), részben ezzel magyarázza a saját túljátszó színészetét is: a némafilmekben a színészeknek mimikával és testmozgással kellett ellensúlyozniuk a némaságukat. Ő a hangosfilmeket domináló természetes, fotorealisztikus színészi játék helyett a fantáziájára és a beleélésre épít, és szeret humort vinni a játékába. Előfordul, hogy nem tetszik neki a projekt, unatkozik a forgatáson (pl. Előre a múltba), és olyankor túljátszással, illetve improvizációval lázad. Mindig próbálta magát jól érezni.
Ha te nem szórakozol jól, a közönség sem fog
– ezt David Lynch mondta neki a Veszett a világ forgatásán. (A Mandy vetítése előtt pedig azzal magyarázta a filmbeli dühét, hogy a forgatás előtt eltörte a lábát, és a mozgáskorlátozottsága okozta frusztrációt igyekezett kiadni magából.) Bevallja ugyan, hogy néhány alakítása már neki is sok: amikor arról kérdezték, mi a véleménye a Cage-maratonról, amit a melbourne-i filmfesztiválon rendeztek (7 Cage-film, 14 óra alatt), nevetve azt mondta, hogy
én nem bírnám ki, és nem is értem, miért tesznek ki ennek bárkit is.
Bár akciósztár lett belőle, igyekezett merész, kisebb, művészibb projektekben játszani: szerepelt Coppolánál, Lynchnél, Scorsesénél, Herzognál, a Coen fivéreknél. Volt, hogy azért vállalt el egy kommerszebb filmet (pl. Holdkórosok), mert cserébe elkészíthetett egy szerelemprojektet (A vámpír csókja). Rendhagyó film a Mandy is, Cage most pedig épp egy szintén sajátos stílusú japán rendezővel, Sion Sonóval forgatja majd a Prisoners of the Ghost Land című filmet. Amikor – ha már mesterkurzusnak volt meghirdetve az esemény – arról kérdezték, mi a sikerének a titka, és mit tud tanácsolni fiatal színészeknek, azt mondta, hogy mindig tekintsék magukat tanítványnak (akár tanulmányozzák nagy színészek játékát), mert ő is erre törekszik. Szerinte egy színésznek mernie kell kockáztatni és bukni, mert könnyen lehet, hogy ha azonnal nem is, idővel elkezdik értékelni a munkájukat. Oscar-díjas filmjéről és nagy áttöréséről, a Las Vegas, végállomás-ról azt mondta, úgy vállalta el a filmet, hogy
úgysem fogok már soha Oscart nyerni, úgyhogy miért ne csináljam azt, amit akarok?
A mesterkurzuson erről a híres alakításáról esett a legtöbb szó. Arról, hogyan kell részeget játszani, elmondta, hogy a forgatáson épeszű színész nem iszik, mert nem emlékezne a soraira (a Mocskos zsaru forgatásán is teljesen józan volt). Bevallása szerint korábban meggyűlt a baja az itallal és a drogokkal, és a forgatáson csak felidézni próbálta ezeket az élményeket. Úgy készült a szerepre, hogy berúgott, és felvette magát, hogy visszanézve tanulmányozhassa a gesztusait, a forgatásra pedig saját „drinking coachot” hozott: egy alkoholista rokonát, aki részegen segített be a dialógusokba. Máshogy is készült a szerepre: tanulmányozta a filmtörténet legjobb részegeskedéseit, Jack Lemmont (Míg tart a bor és friss a rózsa), Kris Kristoffersont (Csillag születik), Albert Finney-t (Under the Volcano), Dudley Moore-t (Arthur) és Ray Millandet (Férfiszenvedély).
Volt egy vicces története arról, miért nem jegyez egy filmet sem forgatókönyvíróként: vagy egy éven keresztül írt egy történetet a fiatalkoráról, de aztán véletlenül rátolatott a laptopjára az új Ferrarijával, és ezzel megsemmisült az egyetlen példány, amit ő égi jelnek tekintett. Kérdeztél arról, mely rendezőkkel és színészekkel szeretne végre együtt dolgozni: Christopher Nolant említette, akitől imádta a Dunkirk-et, a kollégái közül pedig Jack Nicholsont és Al Pacinót, bár hozzátette, hogy a példaképei vagy halottak már (Marlon Brandóval volt szerencséje megismerkedni), vagy már dolgozott velük (Sean Conneryvel A szikla forgatásán). Szóba került, hogy eredetileg ő lett volna A pankrátor főszereplője, de kiszállt, mert féltette a testi épségét, és kilókat sem szedne fel egy-egy szerep kedvéért, szerinte ez nem alakítás, hanem őrültség.
Sokat faggatták arról, hogyan éli meg, hogy melléknévvé, filmes szlenggé vált a neve, ami ma már a túlspilázott alakítás szinonimája, munkásságának legfrenetikusabb pillanataiból pedig mémek és supercutok lettek. Egyfelől bosszantja ez a kétes hírnév, mivel ezeket a képeket kiragadják a cselekmény kontextusából, de látja a pozitív oldalát is a jelenségnek: ha valakinek a kíváncsiságát felkelti, hogyan juthatott el a karaktere egy-egy dühkitörésig, és emiatt megnézik a filmet, akkor már megérte.