Megtámadták a kisvárost a gyilkos madarak

Madarak (Tippi Hedren)

Hatvan évvel ezelőtt mutatták be a mozik Alfred Hitchcock talányos horrorfilmjét, a Madarakat.

Noha a Madarak – amely sorban, de három év játékfilmes szünettel követte a brit rendező legnagyobb sikerét, a Psychót – áll a legközelebb Alfred Hitchcock életművében a klasszikus értelemben vett horrorfilmhez, de mint a rendező legtöbb filmjében, ezúttal sem igazán a cselekmény maga, hanem az abban meghúzódó lélektan, a szereplők – szélsőséges határhelyzetben modellezett – viselkedéstanulmánya áll a középpontban.

Épp ezért, ha számos technikai megoldása felett (különösen ami az akkor úttörő speciális effektusokat illeti) elszállt az idő, a Madarak mégsem öregedett.

A Madarak ugyanakkor nem pusztán a szereplők pszichológiája, hanem "nyitva hagyott" cselekménye okán is számos értelmezési lehetőségre ad módot, amelyek között csak az egyik (bár manapság is "divatos"), hogy Hitchcock ebben a filmjében összegezte állítólagos nőgyűlöletét. Kétségtelen, hogy az egyéni látásmódú, a feszültségkeltés mestereként emlegetett Hitchcockot, miután a francia újhullám filmkritikusból lett rendezői (kiváltképp Francois Truffaut) az egekbe magasztalták, az 1970-es években az ún. feminista esztéták (Laura Mulvey vonatkozó esszéjén felbuzdulva) kíméletlenül vették célba, mondván, filmjeiben tárgyiasítja, az "olcsó" férfifantáziák és a szadista ösztönök szemszögéből passzív "kellékként" ábrázolja a nőket.

Alfred Hitchcock rövid szereplése a Madarakban, mellette, háttal, Tippi Hedren Forrás: Universal-International Pictures

S kétségtelen az is, hogy Alfred Hitchcock birtokló bánásmódja a színésznőivel, valamint az épp a Madarak számára felfedezett Tippi Hedren (jóval a rendező halála utáni) állításai Hitchcock kegyetlen tréfáiról és szexuális zaklatást súroló közeledéséről szintén erősítik azt az elméletet, miszerint a Madarak a mélyben Hitchcock nőgyűlölő gondolkodásáról szól.

Egy egészen más megközelítésben azonban szó sincs ilyesmiről, sőt.

A Madarak valójában egy elkényeztetett, tehetős, független és rámenős fiatal nő, valamint a vele szemben sokáig ellenszenvvel viseltető, a fiát látszólag kisajátítani akaró erős anya elfogadástörténete, amely sokkal inkább abból a gondolatból indul ki, hogy az összetartó nők gondoskodása nélkül a férfiak elveszett lélekként kóborolnának a világban.

A film cselekménye San Franciscóban indul: a jó családból származó, elegáns és kacér, kissé sznob Melanie Daniels (Tippi Hedren) egy állatkereskedésben nézelődve találkozik a jóképű Mitch Brennerrel (Rod Taylor) – az ügyvédként dolgozó, húga 11-ik születésnapjára madárpárt vásárolni szándékozó férfi egy korábbi ügy miatt felismeri a botránylapokban is szereplő csinos nőt, és tréfából úgy tesz, minha a bolt egyik eladójának nézné. A nő belemegy a játékba, s bár hamar kiderül, hogy nem sokat tud az állatokról, elhatározza, hogy folytatja az ugratást, megvásárolja az angolul "lovebirdsnek" – azaz szerelemmadaraknak – hívott afrikai törpepapagáj párt, és elutazik Bodega Bay-be, ahol a férfi édesanyja, Lydia (Jessica Tandy) és húga (Veronica Cartwright ) élnek, hogy meghódítsa a szemtelenül fölényeskedő férfit.

Madarak (Tippi Hedren és Rod Taylor) Forrás: Universal-International Pictures

Alighogy megérkezik a kaliforniai kisvárosba, egy sirály megtámadja, és megsebesíti a homlokán, ezért Mitch rábeszéli, hogy maradjon még egy napig Bodega Bay-ben, annak ellenére, hogy a férfi féltékeny és birtokló természetű anyja alig rejti el a "rosszéletű" nővel szemben táplált ellenszenvét – de nem volt ez másképp korábban sem: az anyának nem kis szerepe volt abban, hogy a férfi felbontotta eljegyzését a helybeli tanítónővel (Suzanne Pleshette).

Másnap, a születésnapi pikniken a sirályok megtámadják a gyerekeket, később pedig verebek, varjak és számos más madárfaj veszi célba a várost – a máskülönben barátságos állatok látszólag ok és magyarázat nélküli támadása kimerítő megpróbáltatások elé állítja a főszereplőket, és az életükért és az imádott férfiért egyaránt küzdő nőkben szükségszerűen felébred a szolidaritás egymás iránt, amely a fináléra valódi, szeretetalapú családi összetartozást előlegez.

Madarak (Jessica Tandy, Rod Taylor, Tippi Hedren és Veronica Cartwright) Forrás: Universal

A film műfaját illetően: az inváziós horrorok "támadás-védekezés" logikáját a madarak és emberek viszonyára alkalmazva Hitchcock megteremtette az első izgalmas természeti horrorfilmet (a másodikra 12 évet kellett várni, ez volt a Spielberg rendezte A cápa). Hitchcock nem foglalkozik ugyan a halálos madárinvázió okaival, nem ad magyarázatot az állatok támadására, de szerepeltet egy hitetlenkedő ornitológusnőt, aki közvetlenül egy tűzesetet is okozó attak előtt tudományos alapon és öntelten fejti ki, miért nonszensz, amiről a két főszereplő egymás között izgatottan beszél: a sirályokhoz, verebekhez és varjakhoz hasonló, emberek környezetében élő madarak természetől idegen, hogy emberre támadjanak.

Ugyanakkor Hitchcock épp egy két évvel korábbi, valóságos madártámadás esete miatt döntött úgy, hogy mozifilmet készít Daphne Du Maurier tíz évvel korábban megjelent, és a Hitchcock nevével fémjelzett tévészéria számára megvásárolt novellájából (az 1963-as film – a novellából jóformán csak az alapötletet megtartó – forgatókönyvét az az Evan Hunter írta, aki Ed McBain álnéven vált az 1950-es évek egyik legsikeresebb krimiírójává). 1961 augusztusában, az ugyancsak a kaliforniai partokon elhelyezkedő Monterey-iöböl partjainál, a tengerparti Capitola üdülővárosban a sirályok tömegesen támadtak meg embereket – harminc évvel később, egy újabb, barna pelikánokkal megismétlődő eset után a tengerbiológusok már magyarázatot találtak a ritka jelenségre: a tengerparti planktonmintákat tanulmányozva megállapították, hogy a madarak minden bizonnyal olyan halat fogyasztottak, amely előtte a pszichoaktiv domoiksavat termelő Pseudo-nitzschia algákkal táplálkoztak, az idegrendszer súlyosan károsító (nagy dózisban halált okozó) sav váltotta ki a madarak agresszióban is kicsúcsosodó zavarodottságát.

Természetesen a ma már ismert tudományos magyarázattól nem vált okafogyottá a madártannal foglalkozó hölgy jelenete – mert ha nem is arról van szó, hogy Hitchcockot egyrészt igazolta az élet, lám, a valós jelenségekre is építő fikció olykor bizony megelőzheti a tudományt (ha csak részben igazolhatóan is), másrészt eleve ezzel a jelenettel jelezte, hogy bizonyos helyzetekben először cselekedni kell, és aztán magyarázatot keresni, de e jelenet része a mérnöki precizitással kivitelezett feszültségépítésnek – sőt, az ornitológusnő szerepeltetése erősíti Hitchcock azon meglátását, hogy a "titokzatostól" való rettegés mögött is rendre nem az ismeretlen, hanem az ismert jelenségektől való szorongás fakad: a természetfeletti szörnyekkel és szellemekkel benépesített rémmesékbe már a kezdetektől fogva hétköznapi szorongásainkat vetítettük.

Természeti horrorként a Madarak attól is lett – témájánál fogva – félelmetes, mert az ismert, békésnek hitt élőlények fordulnak az ember ellen: az ártalmatlan madarakból válik ártó szándékú rém.

Ismerős hangok, zajok válnak hirtelen fenyegetővé, és az ismerős csend vészjóslóvá. Olyannyira, hogy a zörejt és csendet Hitchcock forradalmi módon alkalmazta a feszültség érdekében. A rendező eleve nem rendelt állandó alkotótársától, "házi zeneszerzőjétől", Bernard Herrmanntól nagyívű ideglelős muzsikát, hanem a madarak elektroakusztikus segítséggel "megkomponált" szárnysuhogása, károgása és csivitelése szolgált "aláfestőzeneként" (valódi muzsika csak forrászeneként hangzik el: amikor a gyerekek énekelnek az iskolában – miközben odakint, a hitchcocki suspense egyik leghíresebb jelenetében, "hangtalanul" gyülekeznek a vérszomjas varjak – és amikor Melanie Daniels Debussy művét játssza zongorán).

S ugyanígy: a Madarak történetvezetésében Hitchcock lassan, kimért tempóban adagolja a feszültséget. A kereken kétórás film első felét – noha szinte minden jelenetben ott kísért a madarak fenyegető jelenléte, s már a 25. percben, a semmiből, váratlanul lesújt egy sirály a motorcsónakon érkező Melanie homlokára, sokkszerűen megalapozva a későbbi rettegést – Hitchcock leginkább a szereplők és egymáshoz fűződő kapcsolataik, indítékaik bemutatására szánja, s csak a második órában szabadul el igazán a pokol.

Hiába van szó horrorfilmről, a történet mélyén meghúzódó lélektan szempontjából (is) rendkívül fontos és izgalmas az első óra.

Már csak azért is, mert bizonyos mértékig a jellemábrázolás a támadó madarakkal való nézői azonosulásra is lehetőséget kínál. Színrelépésükkor szembetűnő a legtöbb karakter nem kifejezetten szimpatikus énközpontúsága: Melanie és Mitch magabiztos fölényeskedése (de ismét meg lehet említeni az idős ornitológusnőt is), az anya birtoklási vágya és rettegése a magánytól, az egykori menyasszony önsajnálata etc. Csupa olyasmi, amely – minden más ember felé irányuló cselekedet ellenére is – elsősorban saját magát előtérbe helyező személyiségeket jelez. Olyan embereket, akik valójában nem törődnek a környezetükkel, pontosabban csak annyira, amennyire az kiszolgálja egyéni céljaikat – és a környezetbe beletartozik, kiterjesztve és általánosságban, maga az anyatermészet is, amelyet hajlamos az ember olyan adottságnak feltételezni, amelynek elsődleges funckiója a civilizáció kiszolgálása, vagy legalábbis megléte "természetes" adottság, nem kell vele törődni, ennek megfelelően a madarak támadása maga a természet bosszúja a természetet kizsákmányoló civilizáció ellen (ahogy arra Hitchcock néhány interjúban utalást is tett).

Madarak (Jessica Tandy) Forrás: Universal

De a madár szimbolikájával mindvégig ügyesen játszó film (elég a "szerelemmadarakra" gondolni, akik a nő és férfi egymásra találását, az élet átadásának szükségszerűségét jelzik minden jelenetben, s ugyanígy: a tömegesen támadó varjak és sirályok az embert ember ellen fordító gyűlölet megfelelői) egy röpke pillanatra látszólag a természetfelettit is beemeli a természeti horrorba, amikor az egyik szereplő, egy hisztérikus sokkot kapott nő Melanie-nak esik.

Miért történt ez az egész? Miért csinálják ezt velünk? Azt mondják, akkor kezdődött, amikor maga idejött! Ki maga? Mondja meg: mi maga? Honnan került ide? Érzem, érzem, hogy maga az oka az egésznek! Érzem, hogy maga a gonosz!

– üvölti a nő, mire Melanie pofon vágja.

Természetesen szó sincs arról, hogy Hitchcock a főhősnő sátáni származásával igyekezne a tömeges madártámadást magyarázni. Sokkal inkább egy akkoriban indult társadalmi jelenséget állít párhuzamba a madárinvázióval: az addig hagyományos nőszerepeket maga mögött hagyni igyekvő, nagyvárosi emancipált, független, szexuális egyenlőséget hirdető nő "sokkoló tüneményét". Nem véletlen, hogy a vádló szavakat a rendező egy középkorú kisvárosi anya szájába adja – s nem véletlen, hogy megismerkedésükkor (túl a fia "elvesztésétől" való félelmen) Mitch anyja is idegenkedik a számára idegen és elfogadhatatlan nagyvárosi életvitelt folytató fiatal nőtől.

Madarak (Tippi Hedren) Forrás: Universal

Már a cím is magában hordoz egy, erre a párhuzamra vonatkozó, kétértelműségéból fakadó utalást, lévén a "madár" az angol szlengben jellemzően fiatal nőt (is) jelent. Csakhogy Hitchcock egy olyan fiatal, cselekvőképes fiatal nőt tesz meg főhősnőnek, aki hajlandó lenne feladni a függetlenségét egy arra méltó férfi kedvéért, elvégre ezért utazik Bodega Bay-be, és épp a tetteivel bontja le a férfi anyjának ellenszenvét, mi több, mozdítja ki az anyai, testvéri és ex-menyasszonyi figyelmet élvező férfit a megszokás kellemes kényelméből.

Ráadásul ennek a fiatal nőnek a szabadsága – fogalmazza meg Hitchcock már a film elején – csak látszólagos: függetlensége csak a nagyvárosi környezetben, a hozzá hasonló elegáns "vampok" között érvényesülhet, és abban a pillanatban veszít belőle, ha férjhez megy, ha viszont nem teszi, lemond egy másik, másképpen teljes (de az élet átadása szempontjából fontosabb) életről. Ahogy arra Mitch humorosan utal is, amikor a film elején a boltban megfogja az egyik elszabadult kanárit, és a nőnek címezve mondja: "vissza az aranykalitkába, Miss Daniels" (később a nő egy telefonfülkébe menekül a madarak támadása elől, nem is annyira a korábbi viccet véres valósággá váltva, de újabb, szimbolikus szinten megfordítva a megszokott kapcsolatot madarak és emberek között).

Madarak (Tippi Hedren) Forrás: Universal

Érdekes, hogy bár három évvel korábban készült, akkor, amikor Hichcock még nem gondolkodott a Madarak leforgatásában, de a gyilkos szárnyasok már a Psychóban megjelennek: ezek ékesítik a Bates Motel szobáit, a kitömött állatok több jelentéssel bírnak, a preparálás a tudathasadásos sorozatgyilkos Norman Bates egyik hobbija, amely vészjóslóan jelzi gyilkos indulatait, a szállóba belépő potenciális áldozatok lépteit kitömött madarak élettelenül is erőszakos tekintete kíséri. A Psychóban Bates öli meg a madarakat – a három évvel későbbi filmben a madarak az embereket (mi több, a halott, kivájt szemű gazda képe akár preparátumnak is beillik, a madarak afféle bizarr "művészi" önkifejezéseként).

Ráadásul más kapcsolat is van a Psycho és a Madarak között. Előbbi a korábban biztonságosnak ábrázolt család és az otthon színtereibe helyezi a borzongást, a családon belül is életveszélyes ingerületet ábrázolva, utóbbi részben ezt folytatva kiterjeszti a borzongást egy egész városra, benne minden egyes otthonnal, de marad a külső fenyegetésnél, amely mégis az ismerős, korábban ártatlannak vélt környezetből érkezik.

Psycho (Anthony Perkins) Forrás: Collection Christophel

A Madarak ugyanakkor meg is fordítja a Psycho "családtörténetét", visszaterelve a társadalom legelemibb intézményét a helyes kerékvágásba. A kettős tudatú Norman Bates az általa meggyilkolt, de őt lelkileg megnyomorító anyja személyiségét magára öltve szedi áldozatait – a Madarak Brenner családja, kiegészülve Melanie Danielsszel a külső fenyegetés hatására még összetartóbbá válik, és tagjai igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy sem ők, sem szeretteik ne veszítsék el ép elméjüket egy szélsőségesen idegtépő helyzetben.

Ilyenformán a film címének kétértelműsége nem a megszokott világot felforgató független fiatal nők tömegére, hanem sokkal inkább a két (illetve a menyasszonnyal és húggal együtt: négy) központi nőalakra vonatkozik, akikért a figyelmüket élvező férfi az életét is kockára teszi – főleg, ha sikerül dűlőre jutniuk egymással, anélkül, hogy a férfinak választania kellene közöttük.

Madarak Forrás: Universal

A bibliai freskókat idéző fináléban (az operatőr: Robert Burks, aki 12 Hitchcock-filmet fényképezett) a madarak egy időre felfüggesztik a támadást, de tömeges jelenlétük: fenyegető. A házból kióvakodó család elindul az autóval, hogy megszökjenek Bodega Bayből. Hitchcock nyitva hagyja a befejezést, nem tudni, a főszereplők valóban megmenekülnek-e (eredetileg a "vége" feliratot sem szerette volna alkalmazni, de a stúdió producerei rábeszélték).

Persze nem feltétlenül nyitott ez a befejezés. A 11 éves Cathy Brenner kikönyörgi, hogy a születésnapjára kapott papagájokat, letakart kalitkában, magukkal vigyék. De nem a madarak fenyegetése utazik együtt a családdal, hanem az új élet, a kiteljesedő család reménye – hiszen Hitchcock szándékai szerint a néző tudatában ekkor már a megfelelő helyre kerül, mit szimbolizálnak a "szerelemmadarak". Sőt. A megsebzett, sokkos, szinte öntudatlan Melanie a kocsi hátsó ülésén hirtelen megszorítja az őt a karjaiban tartó Lydia kezét, a két nő tekintete összetalálkozik, egymásra mosolyognak, az anya végleg elfogadja a lányt, és fordítva. Így indul el a kocsi. Egy férfi és három nő. Egy anya, egy húg és egy jövendőbeli. Egy fiú, egy báty, egy lehetséges férj – és ha túlélik, akkor talán egy apa. A Madarakat számos módon lehet értelmezni, de az biztos, hogy cselekményét nem a nőgyűlölet vezérli, sokkal inkább a családba vetett hit.