Gángó Gábor

A modern nacionalizmus korának e politikai aspirációit - Magyarországon éppúgy, mint Közép-Kelet-Európa más nemzeteinél - a kulturális nacionalizmus jelenségei kísérték, illetve előzték meg. A 18. század utolsó harmadában és a 19. sz. első évtizedeiben e törekvések fő mozgatója az irodalom volt. Ebben az időszakban olyan írók és irodalomszervezők tevékenységének köszönhetően, mint Bessenyei Gyögy, Kazinczy Ferenc, Kármán József, Kölcsey Ferenc vagy Vörösmarty Mihály, kialakult az az irodalmi beszédmód, amely magyar nyelven, magas művészi színvonalon és eredeti szépirodalmi művekben szólaltatott meg hazafias témákat.

Kialakultak a magyar irodalom és általában véve a magyar tudományosság intézményei, létrejöttek a kulturális emlékezet helyszínei: Széchényi Ferenc gróf felajánlása (1802) nyomán a Magyar Nemzeti Múzeum és nemzeti könyvtár (1848. jan. 24.), fia, Széchenyi István gróf fellépését követően a Magyar Tudományos Akadémia. 1837. augusztusában megnyílt a közadakozás nyomán felépített Pesti Magyar Színház, a későbbi Nemzeti Színház [6]. Megindultak az első magyar nyelvű tudományos és kulturális folyóiratok, és végül 1841 januárjában Kossuth Lajos szerkesztésében megjelent az első modern értelemben vett politikai lap, a Pesti Hirlap.

7. ábra

szecesszionalizmusnak

8. ábra

9. ábra

10. ábra

Kulturális-szellemi vonatkozások tekintetében a századforduló a nemzeti kultúra és államiság dicsőítésének jegyében telt el. Az irodalom, a történettudomány, az építészet legfőbb feladatának tekintette a nemzeti nagyság megörökítését a maga eszközeivel. Ez a gondolkodásmód és ideológia a honfoglalás ezeréves jubileumán, az 1895-96-os millenniumi ünnepségekben érte el a tetőpontját. [7]

11. ábra

[8]

A kormányzati és helyi politika a trianoni Magyarország területén maradt nemzeti kisebbségeket (mindenekelőtt a németeket) "büntette" a kialakult helyzetért, s ugyanez a türelmetlenség jellemezte a bécsi döntésekkel visszacsatolt területeken folytatott nemzetiségi politikát. A torz magyar nemzettudat leggyászosabb fejleménye a magyar zsidóság fokozatos jogfosztása, munkaszolgálatra vezénylése, végül 1944-es deportálása és részleges kiirtása a Harmadik Birodalom haláltáboraiban.

A Kádár-korszak kormányzata a maga nemzetiségi politikáját a "kölcsönösség" elve alapján rendezte be. Azoknak a nemzeti kisebbségeknek biztosított kulturális jogokat, amely kisebbségek anyaországaiban magyar nemzetiségű lakosság élt. A roma lakosságnak viszont a civilizációs körülmények emelését ígérte, inkább kimondva, mint kimondatlanul, a nyelvi, öltözködés- és életformabeli asszimilációért cserébe. A kulturális és önkormányzati igényeket azzal a cinikus érvvel utasította el, hogy "Cigányország" nem létezik.

A rendszerváltozást követően több törvény szabályozta a magyarországi nemzetiségi és etnikai viszonyokra vonatozó elveket és gyakorlatot: az 1993-ban elfogadott LXXVII. törvény A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól, Az 1999. évi XXXIV. törvény Az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló, Strasbourgban, 1995. feburár 1-jén kelt Keretegyezményének kihirdetéséről, és a 2001-ben elfogadott törvényünk A rasszizmus és az idegengyűlölet elleni fellépésről és az egyenlő bánásmód biztosításáról. A környező országokban végbement demokratikus fordulatok nagymértékben kiszélesítették a minden oldalú kommunikáció lehetőségeit a határon túli magyar kisebbségekkel.

A törvényi és intézményi keretek jócskán átalakultak. De vajon lépést tart-e ezzel gondolkodásunk a nemzetről? Erről lesz szó a továbbiakban.