A magyar agrárpolitika dilemmái

Gyakorlati megoldások a paraszti önállóság és a versenyképesség egyidejű javítására címmel készített tanulmányt tíz civil szakértő, akik 2010 november és 2012 január között négy alkalommal folytattak vitát a kérdésről. A vitasorozat eredményeként készült tanulmányt - amelyet az alábbiakban teljes terjedelemben közlünk - Bánfi Tamás, a Budapesti Corvinus Egyetem pénzügy tanszékének vezetője jegyezte le.A szakértők: Ádám János, Bánfi Tamás (tanszékvezető, egyetemi tanár Budapesti Corvinus Egyetem, Pénzügy Tanszék), Bárány László, Baumstark Mihály, Csányi Attila, Heimann Zoltán, Hortobágyi T. Cirill, Kürthy Gábor (egyetemi adjunktus, BCE,  Pénzügy Tanszék, a szakértői kör titkára), Szabó József, Szabó László. A viták időpontja és helyszíne: Agárd, 2010 november; Boly, 2011 május; Pannonhalma, 2011 november; Szekszárd, 2012 január.

1. Vázlatos helyzetkép mezőgazdaságunkról és a főbb ágazatokról

Hazánk adottságai - mint ezt folyton hangoztatjuk - a mezőgazdasági termelés számára jók. Fel kell ismernünk ugyanakkor, nem annyira kedvezőek, hogy egyéb hátrányainkat, fogyatékosságainkat ellensúlyozzák. Hiába ízletesek, zamatosak gyümölcs- és zöldségféléink a gazdálkodóknál, ha a tárolási és szállítási adottságaink minőségromlást okoznak. Ha nem tudunk a piac igényeinek megfelelő mennyiséget és az elvárt ütemezés szerint szállítani, akkor a versenytársak termékeinek igényes kiszerelése miatt a vásárló (fogyasztó) nem a mi termékeinket választja.

A magyar élelmiszergazdaság nemzetgazdasági- és nemzetközi súlya évek óta csökken. Az egy hektár mezőgazdasági területre jutó hozzáadott értéktermelésünk a régi EU tagországok felét sem éri el. Korábbi önmagunkhoz képest is rosszul állunk, mezőgazdaságunk szinte minden ágazata visszaesett, jobb esetben stagnált az elmúlt két évtizedben. Szarvasmarha állományunk (számosállatban kifejezve) a két évtizeddel ezelőttinek csupán 41%-a, sertésállományunk 39%-a, juhállományunk 55%-a, tyúkfélék állománya pedig 51%-a. Az egy hektár mezőgazdasági területre jutó számosállat ez idő alatt éppen felére csökkent! Mezőgazdaságunk egyre kevesebb növényt tud "bőrben értékesíteni".

Nem működnek, vagy nem jól működnek a termelők kapcsolatai egymás között, az eszközforgalmazókkal, a termékfelvásárlókkal, az élelmiszer-feldolgozókkal, a finanszírozási háttér sem tudatosan felépített. A mezőgazdaság fejlődési pályára állítása akkor lehet sikeres, ha nem önmagában, hanem társadalmi beágyazottságában kezeljük, számolva a munkahelyteremtő (megőrző) szerepével, a vidéki térségekre gyakorolt hatásaival, a természeti és egyéb erőforrásaink ésszerű hasznosításával, az élő környezeti kapcsolatával, miközben a termékeknek erős piaci pozíciót igyekszünk kiépíteni.

Élelmiszergazdaságunk nagy hátránya az élelmiszer-feldolgozó kapacitások állapota. Szinte minden szakágazatban jelentős a kapacitásfelesleg, ugyanakkor korszerű (költség-hatékonyan termelő, a környezetvédelmi előírásoknak megfelelő, a terméket a piaci igények szerint kiszerelő-csomagoló) feldolgozó kapacitásokból hiány van. Ráadásul a kapacitások térbeli (földrajzi) eloszlása sem kedvező.
Az agrárszakmák nem népszerűek a fiatalok körében, a felnőtt munkavállalók, a gazdálkodók sem érdeklődnek a szakmai képzések iránt, holott a mezőgazdasági termeléssel foglalkozók (családi munkaerő) majd 90%-a nem rendelkezik semmiféle szakképzettséggel! A családi munkaerő mintegy 6%-a, az egyéni gazdaságok gazdaságvezetőinek alig 8%-a közép-, vagy felsőfokú végzettségű. A létező (működő) szaktanácsadási rendszer nem képes ellensúlyozni a képzettségbeli hiányosságokat.

Az élelmiszergazdaságot kedvezőtlen külső hatások is sújtják, példaként említhető a társadalmilag is súlyos gond, a vagyonbiztonság hiánya, ami a termelés jellegzetességei miatt egyre nagyobb extra költséget jelent a gazdálkodók számára, amit a piac nem ismerhet el.

1.1 Szántóföldi növénytermelés

A gabona és olajnövények javára szélsőségesen megváltozott a vetésszerkezet (az úgynevezett földalapú támogatási rendszernek is köszönhetően), a munkaigényes ágazatok és az úgynevezett kistermékek (bab, lencse, mák, szántóföldi gyümölcs és zöldségfélék) szinte kiszorultak a termelésből. Az állatállomány csökkenő takarmányszükséglete miatt a takarmánynövények (lucerna, lóhere) területe is lecsökkent. Az üzemek ragaszkodnak az említett vetésszerkezethez, mert ezáltal a gazdálkodás viszonylag egyszerű, kevésbé kockázatos, jól gépesíthető, és a gabonafélék révén viszonylag korán bevételhez jutnak, egyszóval ez a pillanatnyi érdekük.

A gazdálkodók termelési színvonala túlzottan eltérő. Elterjedt az ellenőrizhetetlen forrásból származó, vagy többszörösen utántermesztett vetőmag használata, a korszerűtlen géppark (vető-, növényvédő-, betakarító gépek), a szakértelem híján nem megfelelő növényvédelem és tápanyag-gazdálkodás. Mindezek következtében alacsony a hozam és nő a termelési kockázat. Kevés figyelmet fordítanak a betakarítás utáni tárolásra, amihez hiányoznak a megfelelő tároló létesítmények, gépek, és eszközök. A termékpályák mentén szerveződő szövetkezések (termelői csoportok, szövetkezetek), ugyan működnek, de ezeket a gazdák akkor veszik (vennék) komolyan, amikor már nincsenek egyéb értékesítési csatornák. A kisebb gazdaságok általában nem vezetnek nyilvántartást a ráfordításaikról, elvétve csináltatnak talajvizsgálatot, a termelési ráfordításokat nem a szakmai igények, hanem a pénzügyi lehetőségeik határozzák meg.

1.2 Zöldség- és gyümölcstermelés

A zöldség-gyümölcs termelés hazánk nagy múltú ágazata, mely magas kézimunkaigényével, technológia igényességével a mezőgazdaság legnagyobb foglalkoztatója. Az elmúlt 15-20 év agrárfejlesztési programjai - bár kommunikáció szintjén kiemelt területként kezelték a kertészetet-, mégsem nyújtottak lehetőséget technikai és technológiai fejlesztésekre, ami azt eredményezte, hogy a kertészeti ágazatok adottságaik ellenére nem állítanak elő olyan mennyiségű és minőségű eladható terméket, amit a piac igényel.

A zöldségtermelés vegyes képet mutat, egyes ágazatokban növekedett a termelés (csemegekukorica, zöldborsó, zöldpaprika, dinnye) másokban csökkent (vöröshagyma, paradicsom, fűszerpaprika), összességében a 20 évvel ezelőtti mennyiségi szinten (2,2 millió tonna) állunk. Jelentős a hozamingadozás, aminek oka az évjárati hatások (elsősorban aszály) mellett a technológia nem megfelelő színvonala, az öntözés alacsony aránya és a szaktudás hiányosságai. A zöldségtermelés nagy lehetősége lenne a termálvíz energetikai célú hasznosítása, ezt a lehetőséget azonban a jelenlegi szabályozási anomáliák miatt csak csekély mértékben tudjuk kihasználni.

A gyümölcságazatban majd minden fajból drasztikusan csökkent a termelés, almából fele, körtéből negyede, cseresznyéből és szilvából egyharmada a betakarított mennyiség a két évtizeddel ezelőttihez képest. Ültetvényeinkre már az EU csatlakozásunk idején is a kedvezőtlen korstruktúra (nagyon magas az idős ültetvények aránya) és ezzel összefüggésben az elavult faj- és fajtaszerkezet (uralkodó az alma, ezen belül a Jonathán fajta, az új, úgynevezett "piacos" fajtáknak csekély az aránya), továbbá az ugyancsak elavult termesztési technológia volt a jellemző. Átfogó ültetvényrekonstrukció azóta sem volt. A koros ültetvényeknél a növényvédelem és az ápolási költségek magasak, az élőmunka-felhasználás kevésbé hatékony, a hozamok alacsonyak és a termés minősége is csak részben felel meg az igényes piac követelményeinek (például: almatermésünk háromnegyede lé-alma minőségű, "jobb helyeken" ennek aránya 5% körüli).

Az ágazat lemaradásának a fentieken túl számos oka van, így a termelők a teljes vertikumból csak a termelés fázisában érdekeltek, a forgalmazásban és különösképpen a feldolgozásban már nem. Önállóan próbálnak megjelenni a piacon, de ismereteik a piac igényeiről és termékük piaci pozíciójáról hiányosak. A közbeiktatott kereskedelmi szervezeteket nem sikerült megszüntetni, ami szerepet játszik a feketekereskedelem magas arányának a fenntartásában. A TÉSZ-ek szerepe még mindig nem elég erős az értékesítésben, a termelők (gazdaságok) a gyenge szerződések miatt még mindig csak termékeik kisebb hányadát forgalmazzák ezeken a szervezeteken keresztül (gyümölcs 25 %-a, zöldség 20 %-a).

A zöldség-gyümölcs előállítás mind a termelés, mind a feldolgozás fázisában munkaigényes ágazat, így a vidéki foglalkoztatás szempontjából különösen fontos. Ellentmondást rejt magában a tény, hogy a képzett munkaerő hiánya, és a munkanélküliek alacsony munkavállalási hajlandósága miatt az ágazat jelenleg munkaerőhiánnyal küzd.

1.3 Gyógynövénygyűjtés

Az agráriumon belül ugyan kisebb jelentőségű, de a foglalkoztatottság szempontjából nem elhanyagolható lehetőség a gyógynövény ágazat.
Magyarország Európa egyik legnagyobb gyógynövény exportőre volt. 1990-ben Európában 100 ezer tonna szárított gyógynövény (drog) került a feldolgozókba, ebből mintegy 20 ezer tonna származott Magyarországról. Napjainkban a gyógynövények iránti igény nőtt, a feldolgozott drog mennyisége 140 ezer tonnára emelkedett, de ebből csupán 4,5 ezer tonna magyar eredetű. Magyarország piaci részesedése az 1990-es 14%-ról 2008-ban 3%-ra esett vissza az európai gyógynövénypiacon.

A hazai gyógynövényágazat (gyógynövénygyűjtés, gyógynövény-termesztés, gyógynövény-feldolgozás) egésze leépült, sajátosságai miatt különösen fájdalmas ez a gyógynövény gyűjtésénél. A gyógynövénygyűjtést lehet legegyszerűbben, leggyorsabban egyszóval leghatékonyabban a szakképzetlen és az alacsonyan szakképzett munkavállalók számára munkahelyteremtő tevékenységgé alakítani úgy, hogy még kötelező munkakezdési idő, kötelező időtartam, kötelező teljesítmény nélkül, egyszóval a munkavégző szabadságának a lehető legnagyobb fokú fenntartása melletti munkavégzést is lehetővé teszi.

1.4 Állattenyésztés

Az állománycsökkenés folyamatos, a háztáji-házkörnyéki állattartás veszített jelentőségéből. Ez a tendencia a települések urbanizálódása és a mezőgazdaságban érdekelteknél jelentkező nemzedékváltás miatt nem visszafordítható, sőt feltehetően gyorsulni fog. A mai falusi porták - kevés kivételtől eltekintve - nem alkalmasak árutermelő állattartásra (méret, tartási előírások, trágyaelhelyezés). Kevés az olyan modern telep, melyen nagy termelőképességű fajtákat tartanak. Jellemzően kedvezőtlenül alakulnak a teljesítési mutatók (szaporulat, felnevelési veszteségek, tömeggyarapodás), a termékkibocsátáshoz képest magasak a takarmány- és energiaköltségek, alacsony az élőmunka termelékenysége. A nagyobb állattartók legfeljebb csak a meglévő telepek modernizálásában gondolkodnak, új telep létesítését (a beruházást) kockázatosnak tartják. A kockázatot a saját termőföld hiánya jelenti, mert egyrészt nem teszi lehetővé a saját takarmánytermelést (az állattartás és takarmánytermelés jellemzően elkülönült egymástól), másrészt a trágyaelhelyezés előírásainak teljesíthetősége is bizonytalan.

A szarvasmarhatartásban a tejtermelés meghatározó, a húsmarhatartás a kisgazdaságok sajátossága. Tehéntejből és tejtermékekből már bő fél évtizede nettó importőrök lettünk, tejkvótánkat csak 85%-ban használjuk ki. Az állományszelekció révén általában jók a fajlagos tejhozamok, de a takarmányozásban, a takarmányhasznosulásban jelentős az elmaradásunk. Az anyatehenek életteljesítménye - ami a tenyésztésben tartásuk ideje alatt jelentkező borjak számát és a termelt tej mennyiségét jelenti - alacsony.

Az állattartáson belül a legnagyobb veszteséget a sertéstartásunk szenvedte el és nem csak a házkörüli tartás csökkenése miatt. A régi nagyüzemi telepek nagyobb hányada erősen elavult, állategészségügy kockázatuk nagyon magas, kis teljesítményre képesek, tenyészállományuk miatt magas színvonalú termelésre nem is alkalmasak. Ezeken a telepeken a szaporulati mutatók kifejezetten rosszak (az elvárhatóhoz képest akár 30%-kal is alacsonyabbak), magasak a felnevelési veszteségek (elhullás), és alacsonyak a tömeggyarapodási mutatók.

A fejlettebb sertéstartó országokban (Dánia, Hollandia) a tenyészállat nevelés és a hizlalás a gazdaságok szintjén különvált, míg nálunk nem. Az említett országokban egy-egy gazdaság csak hizlalással, vagy csak tenyészanyag, hízó alapanyag előállítással foglalkozik, egyrészt állategészségügyi okok miatt, másrészt mert így kihasználhatja a szakosodás előnyeit.

A baromfi ágazat árutermelő része - elsősorban víziszárnyas tartás - viszonylag jól "átvészelte" az elmúlt két évtizedet. Az étkezési tojástermelés és brojlercsirke előállítás a közepes méretű üzemekben csökkent jelentősebben (az állattartók nem vállalták a szigorodó állatelhelyezési előírások többletköltségét). A tartástechnológia modernizálásra szorul, a tenyészanyag ellátás, a takarmányozás és az értékesítés koordinálása terén az ágazatnak vannak belső tartalékai, a kiterjedt szalmonellafertőzés visszaszorítása pedig elemi érdeke.

A juhászat a tartási igénye és az ágazat termékeinek piaci pozíciójában bekövetkezett változások miatt sajátos helyzetű ágazat. A gyapjú iránt mérsékelt az érdeklődés, a tejtermékek kereslete növekszik, a bárányhús erősen szezonális cikk. A juhászatot úgy emlegetik, mint a gyepre alapozható állattartó ágazatot. Gyepterületeinknek csak mintegy felét hasznosítjuk állattartással, másik fele gondozatlan terület. Az ágazat gyengébb pontjai a szaporulati mutatók és a termékértékesítés szervezése, de a tartási körülményekkel együtt járó munkafeltételeket is egyre kevesebb hozzáértő szakember vállalja.