Heller Ágnes

Mi a modernitás?

II. Módszertani dilemmák

A modernség értelmezésével kapcsolatban felvetődik néhány módszertani kérdés. Kettőt ezek közül különösen fontosnak találok.

1. Tényezők, ok/okozat, véletlen

Az első arra vonatkozik, hogy hány tényezőt vonunk be az elemzésbe illetve a kölcsönhatások között számolunk-e valamilyen hierarchikus sorrenddel.

1. ábra

A másik koncepció szerint, melyet én is osztok, nem lehet egyetlen meghatározó tényezőről beszélni, mivel különböző kultúrákban, mi több, ugyanazon a kultúrán belül is, más és más helyzetekben, más és a más tényezők lehetnek alapvetőek. Tehát egyetlen tényezőnek sincs ontológiai elsődlegessége. Bár, mint mondtam, én ma ezt az utóbbi modellt fogadom el, megértem azokat, akik az előbbire fogadnak, bár ugyanakkor azt is hiszem, hogy tévednek. A kauzalitással - oksággal -, illetve a törvényszerűségekre hivatkozó magyarázattal ki akarják kerülni annak a fájdalmas ténynek az elfogadását, hogy világunk kontingens, véletlenszerű. Abban tévednek, hogy ezzel bizony nem tudják a fájdalmas igazságot elhessegetni.

2. ábra

3. ábra

4. ábra

Arisztotelész (2. ábra) metafizikája szerint minden, ún. ható okokból létrejött jelenség vagy történés véletlenszerű. S Leibniz (3. ábra) több mint kétezer évvel később ehhez még hozzáfűzte, hogy minden tényigazság kontingens, hiszen ami megtörtént, másként is történhetett volna. Ha az ember fejére esik egy tégla, ez a ható okok összejátszása következtében történik, de nem ettől függetlenül, hanem éppen ezért, tökéletesen véletlen balszerencse. Az azonban, hogy a gyermekből felnőtt lesz, nem véletlen, mivel az emberi fejlődés objektív teleológiája - az úgynevezett cél-ok, nem pedig a ható ok - határozza meg. Csak az Isten által való eleve elrendelés és gondviselés gondolata tud sikeresen megküzdeni a heterogén tényezők összejátszásának véletlenszerűségével a történelemben, vagy ennek az eszmének modernizált s esetleg szekularizált változatai tudnak elgondolni egy a véletleneken keresztül megvalósuló világcélt, melynek a "véletlenek" a hordozói. Így például Hegel (4. ábra) szerint az úgynevezett világszellem, azaz a nagybetűs Ész munkálkodik a világtörténelemben. A különböző történelmi népek szelleme hajtja előre a történelmi fejlődést, hogy az végül a modern világban, a jelenben érje el célját - azaz a történelem végét. Marxnál (5. ábra) a világszellem helyét a termelőerők foglalták el, melyek fejlődése mindig újabb és haladottabb, de mindig kizsákmányoláson alapuló társadalmi berendezkedéseket hoz létre, míg végül képes lesz olyan méretű gazdagságot teremteni, hogy feleslegessé váljon a piac és az állam, és mindenki szükségletei szerint részesülhessen a megtermelt javakban. A történelem vége, beteljesülése Marx felfogásában tehát már a kezdetekben benne foglaltatik és egyre gyorsabban bontakozik ki, ahogy a cél felé közeledünk, mint ahogy ezt annak idején az eszkatologikus mozgalmak is vallották.

5. ábra