Klaniczay Gábor

Boszorkányok, bűnbakok: hogyan működik a vádaskodás logikája?

A gyanús vizionáriusok, eretnekek, ördögi megszállottságban szenvedők, a népi gyógyítók, kuruzslók és boszorkányok természetfeletti látomásainak összehasonlításával és pontos értelmezésével, a "szellemek megkülönböztetésével" (discretio spirituum) foglalkozik a 15. század első befolyásos demonológiai traktátusa, a Domonkos-rendi Johannes Nider (1380-1438) Formicarius (Hangyaboly) című munkája (1436 k.). Nider nőellenes kiszólásai rendre átkerülnek a leghírhedtebb demonológiai kézikönyv, a két domonkos inkvizítor, Heinrich Krämer (Institoris) és Jakob Sprenger által 1487-ben megjelentetett Malleus Maleficarum (Boszorkánypöröly) című könyvébe (22. ábra). További demonológiai kézikönyvek, mint például az ausztriai Ulrich Molitor 1489-ben megjelentetett, szemléletes képekkel illusztrált munkája, a boszorkányok figuráját a hagyományos női szerepekkel - a (varázstevékenység célját, itt jégeső előidézését szolgáló) főzéssel, a különleges hatású (itt, betegség előidézésre nyílként kilőtt) füvek ismeretével, s a szerelmi varázslattal hozzák összefüggésbe (23. ábra).

22. ábra

23. ábra

A szentek és a boszorkányok közötti sikamlós összehasonlítgatásokat példázza egy negyedik, boszorkányokkal foglalkozó kézikönyv szerzője, Gianfrancesco Pico della Mirandola (a híres humanista, Giovanni Pico della Mirandola unokaöccse), aki saját észak-itáliai birtokán a 16. század elején komoly boszorkányüldözést rendezett, s a kínvallatások során hallottakból színes leírásokat szerkesztett a "gioco di Donna" (hölgy-játék) néven emlegetett "átkozott" boszorkánymulatságokról (Stryx - 1523). Ugyanakkor pártfogásába vett egy Caterina Racconigi nevű stigmatizált női vizionáriust, aki "második Sienai Szent Katalinként" lépett fel és hirdette látomásait. Gianfrancesco Pico della Mirandola többször "Isten boszorkányaként" (masca di Dio) beszélt róla.

A szent és a boszorkány összehasonlítása mögött egyébként egy fontos tipológiai rokonság rejlik: a középkori és kora újkori Európa hitvilága mindkét esetben valódi, környezetük által ismert embereknek tulajdonított természetfeletti tulajdonságokat. És e tulajdonítás elsősorban úgy történt, hogy tanúvallomást tettek róla azok, akik e természetfeletti képességeket saját életükben megtapasztalták - vagyis akik megfigyelhették a szent példaszerű életvitelét, akikkel csodát tett, vagy akik látták eksztatikus élményeikre utaló csodás testi elváltozásaikat, másfelől akik meg voltak győződve arról, hogy a boszorkány megrontotta őket, akik mindenféle gyanús tevékenységre utaló jeleket figyeltek ki náluk, esetleg "felismerték" őket, amikor valamilyen állattá változva próbálták áldozatukat megközelíteni. A szent elismeréséhez a 13. századtól egy bonyolult kánonjogi előírások szabályozta szentté avatási per lefolytatásán, eskü alatt valló tanúk százainak a kihallgatásán, a csodák bizonyítékainak gondos mérlegelésén keresztül vezetett az út. Az ugyancsak a 13. században alakult inkvizíció hasonló bírósági vizsgálódással kutatta a hitbéli eltévelyedéseket, az eretnekségeket, s egy idő után az eretnekgyanúba keveredő vizionáriusok élményeit. A gondosan összegyűjtött tanúvallomások mellett azonban itt fontos szerepet kaphatott a kérdéses személy vallatása is (amire a már meghalt szentjelöltnél nem volt lehetőség) és a vallomás (a "bizonyítékok királynője") kicsikarásához egyre gyakrabban folyamodtak a tortúra eszközeihez. Ugyanezekkel a módszerekkel közelítettek az inkvizítorok és a világi bírák a boszorkányság "titkos bűnéhez" is. A kárvallottak részletes tanúvallomások sorozatában beszélték el a velük esett rontást (e "negatív csodát"), majd az "ördög szövetségeseinek" leleplezése során ezeket a tanúvallomásokat a felújított archaikus istenítéleti forma, a vízpróba és a minden gátlás nélkül űzött kínvallatás, a tortúra nyomán születő - minden képtelen vádat beismerő - vallomások igazolták (24-25. ábra).

24. ábra

25. ábra

26. ábra

képzőművészeti alkotások