Kondor Imre

Bank és kockázat

Világos, hogy ilyen természetű kérdésekre nincs matematikai válasz. A helyes döntést ezer tényező határozza meg (egyebek között ilyenek is, mint az adott társadalom általános erkölcsi színvonala, a szabálykövetés hagyományai vagy a törvények betartatásának esélyei), és igen kevéssé valószínű, hogy a tökéletes megoldást rögtön első nekifutásra megtaláljuk.

Az új szabályozással kapcsolatban számtalan további, hasonló természetű aggodalom merült fel. A tőkekövetelmény meghatározása például a hitelportfolióban szereplő vállalatok minősítésén (rating) alapul. Eltekintve attól, hogy a minősítési kultúra a világ legtöbb országában hiányzik, s így az elején hatalmas mennyiségű megbízhatatlan adat kerül majd bele a portfoliók értékelésébe, a rating-alapú tőkekövetelmény-számítástól sokan azért félnek, mert attól tartanak, hogy pro-ciklikus lesz. Ez azt jelenti, hogy amikor a gazdaság túljut egy fellendülési szakasz tetőpontján és a vállalatok minősítése ennek megfelelően elkezd romlani, ezzel a bankok tőkekövetelménye is megnő, tehát egyre magasabb kamaton nyújtanak majd kölcsönt vagy kényszerűen visszafogják hitelezési tevékenységüket, ami a gazdaságot továbblöki a visszaesés felé vezető úton.

Hasonló pozitív visszacsatolásokat indíthat be az 8 %-os átlagos tőkésítettség követelménye. Az új szabályok alkalmazásával a legfejlettebb bankok tőkekövetelménye feltehetően jelentősen csökkenni fog, ami viszont azt jelenti, hogy a rosszabbaké a 8 % fölé nő, ami piaci szegregációt indíthat be. Lehet, hogy ez önmagában nem is olyan nagy baj (hulljon a férgese?!), de minthogy a startvonalnál nem igazán egyenértékű a versenyzők pozíciója, kiderülhet, hogy a futam már a startpisztoly eldördülése előtt eldőlt.

Fenntartások fogalmazódtak meg a megnövekedett felügyeleti mérlegelési jogkörrel kapcsolatban is. A széleskörű diszkrecionális jog számos ország jogi kultúrájától idegen, el tudok képzelni olyan helyet, ahol a mérlegelési jogkör kiszélesítése az önkénynek és a korrupciónak nyit kaput.

Végül, hogy a harmadik pillér se maradjon ki, többen attól tartanak, hogy a megnövekedett transzparencia, a szektor működésének egyébként üdvös átláthatósága a szereplők viselkedését összehangolhatja, ami különösen krízis esetén hatalmas ingadozások okává válhat.

A fenti kritikai megjegyzéseket idézve végig megpróbáltam feltételes módot használni: senki nincs, aki ma meg tudná mondani, hogy a felsorolt veszélyek mennyire reálisak. Az új szabályozás egy hihetetlenül bonyolult rendszer működési feltételeit változtatja meg; élénk eszű és erős érdekektől hajtott emberek tízezrei gondolkodnak lázasan azon, hogy az új feltételek között miként érvényesítsék a leghatékonyabban érdekeiket. Lehetetlen előrelátni, milyen új megoldásokat találnak majd ki, hogy az új kényszerekhez alkalmazkodjanak, csak abban lehetünk biztosak, hogy nem lesznek szűkében az ötleteknek.

Ugyanígy lehetetlen megmondani, hogy a legtöbb vitatott kérdésben "kinek van igaza". Mint a kisvállalatok hitelezése kapcsán már említettem, sokszor olyan alapvető beállítódásokon múlik az állásfoglalásunk, mint hogy például a kiterjedt gondoskodást szeretjük-e, vagy a nagyobb önállóságot, hogy a részletes szabályozást vagy a mérlegelésen alapulót, hogy a nagyobb biztonságot részesítjük-e előnyben, vagy a kockázatosabb, de több esélyt kínáló versenyt. Ilyen természetű kérdésekben a döntéseink sokszor megelőzik a racionális érvelést. Mindazonáltal egészen halkan hozzátenném, hogy abban a kérdésben, hogy egy kockázati mérték konvex-e, s hogy kívánatos-e, hogy az egész szektorban használt mérték konvex legyen, nem értem, hogy miért kellene ezeknek a ráción túli értékmozzanatoknak megjelenniük.