Kondor Imre

Bank és kockázat

V. A kockázat kezelése

Miután megbeszéltük, milyen típusú kockázatok lépnek fel a bankokban és milyen mérőszámmal jellemezhetjük őket, térjünk át annak megbeszélésére, mi módon tudjuk kordában tartani vagy csökkenteni ezeket a felismert kockázatokat. A hitelkockázat tárgyalásánál már előkerült az egyik kockázatkezelési kulcsfogalom, a diverzifikáció.

A befektetések megosztása, szétterítése általános érvényű kockázatkezelési elv. A jól diverzifikált portfolió egyes elemein elszenvedett veszteséget más elemeken elért nyereség egyenlíti ki. A portfoliók elmélete egyike a pénzügyi elmélet oszlopainak, kidolgozásáért Harry Markowitz Nobel-díjat kapott.

A kockázatok fékentartásának régi, jól bevált eszközei a limitek. Ezek az egyes munkatársak, azok csoportjai, egész osztályok, üzletágak stb. által köthető ügyletek nagyságát korlátozzák. Világos, hogy itt az egymásba skatulyázott korlátok egész rendszeréről van szó. Egy következetes, biztonságot nyújtó, ugyanakkor a kereskedést fölöslegesen nem korlátozó limitrendszer felállítása korántsem egyszerű feladat. Itt ismét beleütközünk a kockázati mérték kérdésébe: ha a mérték nem konvex, lehetetlen következetes limitrendszert szerkeszteni, mert abból, hogy a korlátokat például az egyes traderek szintjén mindenki betartja, nem fog automatikusan következni, hogy az egész csoport is be fogja tartani.

A kockázatkezelés leghatékonyabb eszközei közé tartoznak a különböző származtatotttermékek. Ezek különféle biztosítási technikák formájában már hosszú ideje léteznek a pénzügyekben, az újdonságot intézményesülésük, hatalmas piacokká szerveződésük jelenti. Ma a származtatott termékeknek fantasztikusan gazdag választéka létezik a nagy nemzetközi tőzsdéken. Puszta leírásuk is nyilvánvalóan meghaladná az itt rendelkezésünkre álló kereteket, ezért éppen csak legegyszerűbb változataik futó említésére szorítkozunk.

Ha mondjuk az európai piacra exportálok, és három hónap múlva 1 millió eurós bevételem esedékes, akkor van okom a forint esetleges megerősödésétől tartani. Ha ma mondjuk az árfolyam 250, és három hónap alatt 240-re mozdul el, akkor a remélt bevételnél 10 millió forinttal kevesebbet kapok majd a millió eurómért. Elképzelhető azonban, hogy van olyan üzleti partnerem, aki éppen a forint gyengülésétől fél, szerinte az árfolyam három hónap múlva 260 körül lesz (14. ábra).

14. ábra

Az ilyen típusú határidős ügyletek ma szervezett piacokon zajlanak, ahol szabványosított tételekben és határidőkre lehet üzleteket kötni a legváltozatosabb termékekre, és ezek a kötések menet közben is bármikor továbbadhatók, az árfolyam tényleges alakulásától függően emelkedő vagy csökkenő áron. A megkötött szerződések teljesülését kötelező letétek garantálják, melyek összege szintén az árfolyam alakulásától függően változik. A letétek mértéke azonban nem túl magas, így az ügyleten jelentős tőkeáttétel érvényesül; a határidős piacra viszonylag szerény összeggel is be lehet lépni.

A határidős ügyleten az egyik vagy másik fél az árfolyam-elmozdulással arányos mértékben szükségképpen veszít. Az opciók kiküszöbölik ezt a veszélyes vonást. Az opciós szerződéssel ismét egy jövőbeli árat rögzítünk, de az előbbi példánknál maradva most csak jogot, de nem kötelezettséget vásárolok arra, hogy a millió eurómat három hónap múlva 250 forintos árfolyamon eladjam. Ha az ár ellenem mozdul, vagyis a forint erősödik, akkor élni fogok a joggal, és a szerződésben kikötött 250 forintos árfolyamon értékesítem az exportbevételemet, ahelyett, hogy elszenvedném a 10 millió forintos veszteséget. Ellenben ha a forint mégis gyengül, akkor nem leszek köteles 250-ért eladni az eurót, hanem kimegyek a piacra és értékesítem 260 forintos áron. Világos, hogy ezt a jogot nem adják ingyen, az opcióért a szerződés megkötésekor ki kell fizetni egy meghatározott árat. Ennyi veszteségem tehát mindenképpen lesz, de ez csak ugyanaz a helyzet, mint akármely biztosításnál: ha nem ég le a ház, akkor elbukjuk a biztosítás összegét, amin azért nem szoktunk keseregni.

Black, Scholes és Merton óriási teljesítménye abban állt, hogy 1973-ban megtalálták az opciók ésszerű árazására vonatkozó képletet, amivel elindították a matematikai pénzügyek forradalmát. A racionális árhoz vezető meggondolás kulcseleme az a felismerés, hogy az eladó az opciós jogért beszedett árat befektetheti, egy részét beteheti a bankba, másik részéből pedig bevásárolhat abból a termékből, melyre a szerződés vonatkozik, és az árfolyam alakulásától függő dinamikus kereskedéssel teljesen kiküszöbölheti a maga kockázatát. A kockázat teljes kiküszöbölése természetesen csak egy ideális világban lenne lehetséges, ahol az alaptermékkel való kereskedés végtelen finom lépésekben, végtelen gyakran, de tranzakciós költségek nélkül volna lebonyolítható. Kiderült, hogy az opció eladójának a kockázata megint csak a normális eloszlás világában tüntethető el tökéletesen, bármilyen valóságos piacon megmarad valamennyi maradék kockázat, ami az árakat valóban el is téríti a Black-Scholes-képlettől. Az árfolyam-ingadozások statisztikájának a normálistól való eltérése az opcióárazás elméletét is revízióra kényszerítette, ebben a munkában számos fizikus talált hálás témát magának.

A kockázatkezelés ma a fantasztikusan bonyolult származtatott termékek egész arzenálját használja. Viszonylag újabb fejlemény a hitelderivativák elterjedése, melyek révén a hitelezési kockázatot lehet csökkenteni vagy teljesen áthárítani a gazdaság más szereplőire. A hitelportfolió elemeiből összeállított csomagok eladása, illetve a hitelderivatívák tették lehetővé a nagy nyugati bankok számára, hogy hitelportfoliójukat, egyszersmind a vele járó tőkekövetelményt is jelentősen csökkentsék, ami a szabályozásnak sok fejtörést okoz.