Kondor Imre

Bank és kockázat

VI. Az új tőkeegyezmény

Az első Bázeli Tőkeegyezmény igen kevéssé differenciált szabályrendszere számos kritikát kapott. Az 1996-os módosítás a piaci kockázatok tőkekövetelményét ki is vette az általános hüvelyujj-szabály hatálya alól, és finomabbnak, kockázatérzékenyebbnek szánt modellt vezetett be; sőt, azt is megengedte, hogy az elegendően fejlett pénzintézetek a szabályozásban leírt ún. standard modell helyett saját modellt állítsanak fel a maguk számára. Ezt természetesen ellenőriztetniük és engedélyeztetniük kell a felügyelő hatóságokkal, de azok jóváhagyása és a saját modell kielégítő működése esetén tőkekövetelményüket ennek a saját modellnek az alapján határozhatják meg - egy apró kis módosítással. A módosítás abban áll, hogy a saját modellből kapott eredményt automatikusan meg kell szorozniuk hárommal, és az így kapott összeg lesz a szabályozói tőke megkövetelt értéke: az önállóságnak ára van. A saját modellhez kapcsolt hármas "büntetőszorzó" nem igazán növelte meg a saját modellek kifejlesztése iránti vágyat Európában, Magyarországon még kevésbé.

Ennek a hármas szorzónak külön története van. Az amerikaiak, akiknek az egész filozófiájában nagyobb teret kap a hatékonyság és önállóság bátorítása, eleve helytelenítették bármiféle szorzótényező bevezetését a saját modellekkel kapcsolatban, míg a központi szabályozásba vetett hittől ihletett európaiak, különösen a németek még magasabb, ötös szorzót éreztek volna elegendően "elrettentőnek". Ennek a két számnak, az amerikaiak egyes és a németek ötös szorzójának az átlagaként került be a szabályozásba a hármas faktor. Az USA-ban egyébként egyetlen bank sem használja a standard modellt.

Mindenki, szabályozók és szabályozottak egyaránt egyetértenek abban, hogy az első tőkeegyezmény a hitelkockázati oldalon (is) alapos revízióra szorul: a bankok hajlékonyabb, kockázatérzékenyebb szabályozást akarnak, a szabályozók pedig bátorítani kívánják a fejlett kokázatkezelési módszerek terjedését. Az új szabályok megalkotására irányuló erőfeszítések évek óta tartanak. A Bázeli Bizottság egymást követő testes konzultációs dokumentumokban (az egyik 540 oldalt tett ki) fogalmazza meg javaslatait, és az előzetes nemzetközi hatásvizsgálatoknak több fordulója zajlott már le. A javaslatokat az érintettek és az akadémiai szféra képviselői széles körben vitatják, az észrevételeket a Bizottság igyekszik figyelembe venni és beépíteni a kialakuló szabályrendszerbe. Az új egyezmény idén éri el végleges alakját, hatálybaléptetését 2006-7 fordulója tájára tervezik. A bankoknak addig is óriási feladatai vannak, hatalmas mennyiségű adatot kell évekig gyűjtögetniük, és jelentős mértékben át kell szervezniük egész informatikai rendszerüket. Jelentős feladatok várnak a felügyeletekre is.

Már említettük, hogy a szabályozás fő célja a kisbefektetők korlátozott védelme, a stabilitás fenntartása és az egyenlő versenyfeltételek megteremtése. Mindemellett a Bizottság szeretné elérni, hogy a rendszer 8 %-os tőkésítettsége, ha ezentúl nem is minden bankban külön-külön, de az egész iparág átlagában fennmaradjon.

Az új szabályok bevezetése nem lesz olcsó mulatság, mert az eredeti szándékoktól eltérően az új szabályrendszer eléggé bonyolultra sikeredett. Múlt év elején az Egyesült Államok úgy döntött, hogy az új szabályt csak a nemzetközi piacokon érdekelt 11 legnagyobb bankja számára teszi kötelezővé, míg Európa, saját politikai ösztöneinek megfelelően, minden bank számára előírja az új egyezmény betartását.

Az új tőkeegyezmény három fő komponensből fog állni, melyeket enyhe képzavarral három pillérként emlegetnek: a tőkekövetelményt meghatározó szabályoknak, a felügyeletek kiterjesztett feladatainak, és a nagyobb piaci fegyelmet kikényszerítő, megnövelt transzparencia követelményeinek a leírásából.

Az emberi társadalom működését kormányzó szabályok érdekek és értékek összeütközésében születnek, a viták során adaptív módon fejlődnek, ritkán fordul elő, hogy valamiféle átfogó, kristálytiszta logika hatná át őket. Ez még az olyan viszonylag jól formalizált, látszólag tisztán mennyiségi viszonyokkal jellemezhető területen is igaz, mint a pénzügyek. A készülő tőkeegyezmény is az első pillanattól kezdve ki van téve az üzleti és politikai érdekek befolyásának. Itt nem okvetlenül kell valamiféle sötét erők manipulációira gondolnunk. Pár hónappal ezelőtt például Helmut Schmidt volt német kancellár is megszólalt Bázel II-ügyben, és legnagyobb súllyal a kis- és közepes méretű vállalatok (kkv) hitelezésének kérdését emelte ki. Az erről folyó vita végigkísérte a szabályozás egész történetét. Lényege a következő: a kisvállalatok nyilván sokkal esendőbbek, ezért sokkal nagyobb kockázatot jelentenek a hitelintézetek számára, mint a jól megalapozott nagyvállalatok. Ennek megfelelően a nekik nyújtott hitelek is drágábbak, és a hitelező bank portfoliójában is nagyobb kockázati súllyal, magasabb tőkekövetelménnyel jelennek meg. A kérdés ennek a kockázati tényezőnek a mértéke. Ha túlságosan kedvező feltételeket teremtünk a kkv-k számára, ezzel minden csalót arra fogunk bátorítani, hogy háromfős vállalatokat alapítson, jól adósodjon el, majd villámgyorsan menjen csődbe - a tranzakció költségeit majd kifizeti valaki más, a költségvetésen vagy a megemelkedett banki kamatréseken keresztül a többi állampolgár. Másrészt ha túl szigorúak vagyunk a kkv-kre vonatkozó kockázati súly megállapításakor, lehetetlenné tesszük elindulásukat, márpedig ők alkotják a gazdaság legmozgékonyabb komponensét, és ők hozzák létre a legtöbb új munkahelyet.