A zene városa nem pusztulhat el

A Katrina hurrikán katasztrófáját többnyire gazdasági és társadalmi vonatkozásaiban szokás emlegetni, pedig a kulturális hagyatékban történt pusztításról sem illik megfeledkezni. A város kétségkívül számos, ma már klasszikus zenei stílus bölcsője volt, a helyiek pedig pillanatig sem kételkednek abban, hogy ez a jövőben is így lesz. Összeállításunkban igyekszünk áttekinteni New Orleans zenei hagyományait, legnagyobb egyéniségeit és hogy miként tekintenek a jövőbe a város zenére hangolt lakosai.

Louis Armstrong (1901-1971)

A zenetörténelem egyik legnagyobb alakjának élete a tipikus New Orleans-i csodagyerek története, ami az iskolapéldája volt annak, hogyan válhat valaki a semmiből a dzsessz leghíresebb figurájává, ösztönözve ezzel megannyi fiatalt a mai napig. Louis "Satchmo" Armstrong szegény családból származott, első hangszerét egy ócskástól kapta, és autodidakta módon kezdte felfedezni a zenét. Később javítóintézetbe került, ahol már tanították, majd innen kikerülve Joe "King" Oliver támogatásával fejlődött, és 17 évesen már a Kid Ory Bandben játszott. Később Chicagóba ment, hogy Oliverrel zenélhessen immár egy zenekarban, itt születtek első felvételei is. 1925-ben kezdett trombitán játszani (addig egyéb fúvós hangszereken), majd még ebben az évben debütált első saját stúdióalbumával.

Forrás: www.vervemusicgroup.com

'27-ben hallhatta a közönség először felvételen mély hangját, ami ezután több számot kísért immár a világhír felé. Igazi dzsesszmuzsikushoz híven párhuzamosan játszott több zenekarban, de már mindenhol vezető zenészként, vagy kizárólag szólista szerepben. A '30-as évektől már sorra jelentkezett szerzeményeivel, ezzel a dzsesszt és a swinget a kor legnépszerűbb stílusaivá emelve. A '32-es All Of Me, a '35-ös You Are My Lucky Star, a '39-es When The Saints Go Marching In mind a toplisták élére kerültek, miközben Armstrong már Európa-szerte turnézott hatalmas sikerrel. Számos együttes és egy szívinfarktus után még mindig tudott újat hozni, amit bizonyít a '64-es Hello Dolly! vagy a '68-as What A Wonderful World, melyet csak halála után, a Jó reggelt, Vietnam! című film vésett mindenkinek örökre az emlékezetébe 1987-ben.

A '60-as évek végén már kevesebbet turnézott, majd 69 évesen érte a halál szívbetegsége miatt. Louis Armstrong mind a klasszikus dzsessz kedvelői körében, mind pedig a popzenei szcénában osztatlan sikert aratott, és maradt a mai napig a világ legmeghatározóbb New Orleans-i muzsikusa és a város legjellegzetesebb arca.

Professor Longhair (1918-1980)

A legendás zongorista, Roy Byrd sok zenésztársához hasonlóan az utcán bagóért szteppelve kezdte pályafutását, és csodálva nézett fel a kor helyi sztárjaira, mint Sullivan Rock vagy Tuts Washington. Byrdre is nagy hatással voltak az elődök, de közben saját stílusát keltegette, méghozzá jó sokáig, a zenével komolyan csak 30 évesen kezdett foglalkozni. Első fellépésén, a Caldonia Klubban kapta a tulajtól a Longhair (Hosszúhajú) nevet, ami innentől rajta is maradt. Jellegzetes zongorajátékára nagy hatással volt a latin rumba, és mindezt egyedien keverte dzsessz- és boogie-elemekkel.

Forrás: www.professorlonghair.com

Első felvételét 1949-ben rögzítette (közte a védjegyévé vált Mardi Gras In New Orleans-t is) zenekarával, a Shuffling Hungariansszel, de hogy honnan jött a "magyaros" név, azt homály fedi. Ezt követően évente jelentek meg lemezei, majd az '50-es évek közepén agyvérzést kapott, de '57-ben már ismét új albummal jelentkezett. A '60-as évek viszonylagos csendjét egy visszatérés és néhány új album követte, majd élete végén még néhány tévészereplés, köztük az őt is felvonultató Piano Players Rarely Play Together (A zongoristák ritkán játszanak közösen) című dokumentumfilm, mely már temetését is bemutatta. Az 1980-ban elhunyt Longhair a korai R&B egyik nagy klasszikusa, akit szülővárosában napjainkig annyit hallani például a rádiók műsorán, hogy a helyiek úgy tartják: "olyan, mintha sose távozott volna".

Lee Dorsey (1924-1986)

A második világháború alatt a tengerészetben szolgáló Dorsey, a háború után Portlandbe tért haza, ahol először könnyűsúlyú bokszolóként szerzett magának nevet. Később visszatért szülővárosába, New Orleansba, ahol autókarosszériákkal foglalkozó üzletet indított, majd csak ezután indult el a zenészi pályán. Néhány halvány kislemez után 1961-ben készítette el első lemezét, melyről a gyerekdalból született Ya Ya az R&B slágerlista élére tört. Hiába jött azonban a siker, csupán egyszerinek bizonyult, megismételni nem tudta, így visszatért New Orleans-i üzletéhez.

Az első lemezén is közreműködő neves producer, Allen Toussaint azonban továbbra is odavolt Dorsey hangjáért, és egy újabb együttműködés során született a '65-ös Ride Your Pony, majd legnagyobb slágerük, a Working In The Coalmine (amit később a Devo dolgozott fel). Ezt követte néhány jól sikerült szerzemény, jól fogyó albumok, és a Meters támogatásával koncertek egész sora is. A '70-es évek elejére Dorsey megint eltűnt a reflektorfényből, majd '77-ben tért vissza újra, de szólóban már nem aratott akkora sikert, mind korábban. Turnézott azonban James Brownnal, Jerry Lee Lewisszal és a Clashsel is, később pedig dalainak feldolgozásaiból újra hatalmas slágerek születtek többek között olyan sztárok tolmácsolásában, mint Tina Turner vagy John Lennon. 1986-ban szülővárosában hunyt el.

Fats Domino (1928-)

Antoine "Fats" Domino hosszú évek után került ismét a figyelem középpontjába a katasztrófa kapcsán, pedig egyértelműen ő a legismertebb, még élő sztár New Orleansban. Az ötvenes években és még a hatvanas évek elején is a rock and roll legnagyobb sztárjai közé tartozott, jellegzetes zongorajátékát és énekhangját sokáig nem tudta megunni az amerikai közönség. The Fat Man című első kislemeze (1949) versenyben van a minden idők első rock and roll felvétele címért, mindenesetre ezt a címkét csak a későbbi felvételei kapták meg.

Hihetetlenül hangzik, de 1955 és 1963 között 35 kislemeze került fel az amerikai top 40-re, közülük a Blueberry Hill és az Ain't That A Shame a legismertebbek, de még vagy féltucat olyan akadhat köztük, amit felismerne az egyszeri magyar rádióhallgató is. 1963-ban aztán lemezkiadót váltott, és megdöbbentő gyorsasággal esett ki a közönség kegyeiből. Nem mintha nem próbálkozott volna utána is, de ironikus módon már csak a Beatles Lady Madonna című slágerének feldolgozásával tért vissza a listákra - egy olyan daléval, ami eredendően éppen Fats Domino munkássága előtti tisztelgés volt Lennon és McCartney részéről. A nyolcvanas évektől kezdve már nem is nagyon hagyta el New Orleanst, és csak a helyi dzsesszfesztiválon lépett fel, még a Rock and Roll Hall of Fame-be való beiktatása és a Fehér Házból érkezett meghívás kedvéért sem változtatva elhatározásán. Továbbra is egy munkáskörnyéknek számító kerületben lakott, ahol mindenki ismerte rózsaszín Cadillacjét, és még a hurrikán sem késztette távozásra, csak az árvíz pusztítása után menekült Baton Rouge-ba feleségével, Rosemaryvel.