A zene városa nem pusztulhat el

A Katrina hurrikán katasztrófáját többnyire gazdasági és társadalmi vonatkozásaiban szokás emlegetni, pedig a kulturális hagyatékban történt pusztításról sem illik megfeledkezni. A város kétségkívül számos, ma már klasszikus zenei stílus bölcsője volt, a helyiek pedig pillanatig sem kételkednek abban, hogy ez a jövőben is így lesz. Összeállításunkban igyekszünk áttekinteni New Orleans zenei hagyományait, legnagyobb egyéniségeit és hogy miként tekintenek a jövőbe a város zenére hangolt lakosai.

The Meters (1966-1977)

A Meters a New Orleans-i funk legmeghatározóbb szereplője volt, nem csupán saját felvételeken mutatva be tehetségét, de számos világhírű énekes és szólista kíséretében is. A zenekar vezéregyénisége a kezdetektől fogva a billentyűs-énekes Art Neville volt, aki már tinédzserként stúdiófelvételeket készített akkori bandájával, így hamar a helyi színtér központi figurája lett. Néhány hónapig New Orleans klubjaiban zenéltek , majd a Sansu Enterpriseshoz szerződtek instrumentális házizenekarként.

A Sansu berkein belül már Meters néven játszott a zenekar Earl King, Lee Dorsey és Betty Harris lemezein, miközben saját instrumentális anyagait a Josie Recordsnál jelentette meg egészen '72-ig, folyamatosan a slágerlisták első ötven helyezettje között tartva nevét. Jellegzetes hangzása (komplex ritmusokra, valamint hangsúlyos gitár- és orgonajátékra épülve) a funk és később a hiphop fejlődésében is kulcsszerepet játszott. 1972-ben kiadót váltott, de továbbra is szóló zenészek mögött biztosított hátteret, így Robert Palmer, Dr. John, a King Biscuit Boy és Paul McCartney albumain, miközben a tagok saját néven kiadott zenéi is megmaradtak a top 40-ben. '75-76-ban a brit bandák felé is nyitottak, így kerültek össze még a Rolling Stonesszal is egy-egy turné erejéig.

A Metersnek továbbra is jelentek meg albumai évről évre, azonban 1977-ben bizonyos szerzői jogi kérdésekben nem tudtak megegyezni, így kakaskodás helyett inkább békésen elváltak. A testvérek megalapították a Neville Brotherst, míg a többiek háttérzenészként folytatták karrierjüket New Orleansban. 1990-ben újra egyesült a Meters egy új dobossal, majd időközben egy újabb tagcserével, de már kizárólag koncertzenekarként.

Irma Thomas (1941-)

New Orleans soul királynője sosem kapta meg azt a figyelmet, amit Aretha Franklin vagy Etta James, ám Louisianában mindig is az említett nevekhez hasonlították Irma Thomas jelentőségét. Az Irma Lee néven anyakönyvezett énekesnő már 14 éves korában anya lett, és húszéves korára már négy gyermeket is szült, továbbá kétszer elvált. Második férje nevét azonban megtartotta, és így ismerte meg a világ is, miután pincérnőként kapcsolatba került egy zenekarral. Kisebb sikerei után az ő pályafutását is Allen Toussaint rakta sínre, és 1962-től kezdve Irma elkezdte ontatni a jobbnál jobb kislemezeket.

Forrás: www.irmathomas.com

Közülük az It's Raining, az Anyone Who Knows What Love Is (Will Understand) és a He's My Guy kisebb siker is volt, de országos szinten egyik sem tudta biztosítani az áttörést számára, pedig egészen New Yorkig utazott a siker reményében. Igaz, egyik dalát - Time Is On My Side - később sikerre vitte a Rolling Stones. Irma ezután nem tudott megmaradni sokáig egy városban sem, végül 1976-ban telepedett le végleg ismét New Orleansban. A nyolcvanas években többéves szünet után újra dolgozni kezdett, és lemezei kisebb sikereket arattak, egyiket 1991-ben még Grammy-díjra is jelölték. Azóta is jelentet meg lemezeket, néha a gospel világába kalandozva.

Dr. John (1940-)

Mac Rebennack már tizenéves korától a zeneiparban tevékenykedett: Az '50-es évek végén háttérzenészként zongorázott és gitározott Professor Longhair, Frankie Ford és Joe Tex mellett, de néhány saját kislemezzel is próbálkozott, majd a '60-as években már a komponálásba is belefogott. Egy a kezét ért sérülés miatt felhagyott a gitározással, és kizárólag a zongorára koncentrált, majd meggyűlt a baja a drogokkal és a törvénnyel egyaránt, így Los Angelesbe költözött, ahol végre első saját lemezét is megjelentette, ekkor véve fel a Dr. John, The Night Tripper (Az éjszakai utazó) nevet.

Saját undergroundba hajló stílusában keveredett a New Orleans-i R&B, a voodoo hangzás, és némi a korszakban építkező pszichedélia, amit csak tetőzött a meglehetősen különc, Mardi Gras-kosztümös színpadi megjelenés. Eklektikus zenéje legalább ennyire hullámzó eredményeket is szült, albumait folyton változó, vegyes kritika fogadta. Kezdetekben még dicsérték eredeti hangzását, de sok kivetnivaló még negyedik stúdióanyagában sem lehetett, melyen Eric Clapton és Mick Jagger működtek közre. A '70-es évek számára már kettészakadt: míg első felében újabb sikereket ért el, később megkopott zenéinek eredetisége. Azután már folyamatosan a klasszikusokhoz nyúlt némi segítségért, de csak standard popdalok és slágeres nóták követték egymást. A '90-es évek derekától tudott ismét valami újat hozni, majd az Anutha Zone című albummal frissítette zenéjét olyan együttműködőkkel, mint Paul Weller vagy a Supergrass, de azóta is évről évre töretlenül jön új lemezeivel.

The Neville Brothers (1977-)

A négy Neville testvér sokszor zenélt már együtt párosban és négyesben egyaránt, de ezen a néven csak a Meters '77-es feloszlása után álltak össze. 1978-ban meg is jelent debütáló lemezük, azonban az a szerencsétlenül eltalált hangzásnak köszönhetően a diszkóbandák sorába állította őket. Nem is jelent meg új anyaguk 1981-ig, ami megint csak felemásra sikerült próbálkozás lett. Ugyan a kritikusok ódákat zengtek róla, a piacon mégsem vált kelendővé a lemez. A zenekar hat évvel később jelentkezett megint stúdióalbummal, de olyan vendégszereplők ellenére, mint Carlos Santana vagy Keith Richards sem sikerült igazi sikert elérni.

A U2-val is dolgozó Daniel Lanois producer segítségével készítették el 1989-ben a Yellow Moon-t, ami már elhozta a megérdemelt sikert a testvéreknek. Az ezt követő Brother's Keeper, ha lehet, tovább fokozta ezt a népszerűséget, és kétségtelen elismeréssé formálta immár a hallgatók körében is. Ezután már szárnyaltak négyesben évről-évre jelentkezve lemezeikkel, valamint szólóban Aaron Neville eljutott egészen a csúcsra, többször Linda Ronstadt-tal duettben. A Neville Brothers még 2004-ben is megjelentetett új stúdióalbumot, és közben a második Neville-generáció is magára talált, természetesen apáik nyomdokaiban a zenészélet rögös útját járják.

Inkei Bence - Varga Csaba