A Motown és álomlányai

A nyolc Oscarra jelölt Dreamgirls ugyan nem tarolt a vasárnapi díjátadón, de azért két szobrocskát nyert, egyet a legjobb mellékszereplővé választott Jennifer Hudson révén, és övé lett a legjobb hang is. A film nagy vonalakban a Supremes és a Motown kiadó történetén alapul, lássuk, hogy szólt az igazi.

Gordy rendkívül jó érzékkel fedezte fel az új tehetségeket, és a legtöbb döntése utólag őt igazolta. 1959-ben alapította meg első kiadóját Tamla Records néven, majd később egy másikat, ez lett a Motown, melybe később előbbi is beintegrálódott. Ugyanabban az évben megnyílt a Hitsville U.S.A., vagyis a kiadó saját stúdiója is, és Gordynak feltett szándéka volt, hogy döntően fekete előadóival áttörjön a fehér zenepiacon is, ami akkoriban elég merész elhatározás volt. És lőn, a Motown kislemezek előbb az R&B-listákat hódították meg, de hamarosan feltűntek a Billboard poplistáján is, amihez már országos hírű népszerűség is kellett. 1961-ben meglett az első amerikai No. 1 is (a Please Mr. Postman a Marvelettes révén), Gordy pedig szorgalmasan gyűjtötte a fiatal előadókat: a Temptations, Marvin Gaye, Martha and the Vandellas, a Four Tops és a még gyermekkorú Stevie Wonder mind-mind a Motown színeiben szállították a slágereket, melyek nemcsak Amerikában voltak ismertek.

Így Angliában is népszerűségre tettek szert, és komoly hatással voltak a feltörekvő beatzenekarokra, melyek játszottak is jó pár Motown-slágert: a Beatles a Please Mr. Postman-t és a Money-t, a Who a Heatwave-et, a Dave Clark Five és a Brian Poole and the Tremeloes pedig a Do You Love Me című dalt vitte sikerre. Ez nem volt véletlen, hiszen Gordy tudatosan törekedett arra, hogy a hagyományos R&B-hangzás helyett poposabb, slágeresebb dalok kerüljenek ki a Motown boszorkánykonyhájából, melyek egyformán hallgathatók a fekete és a fehér közönség körében is. Ezt a törekvését teljes siker koronázta, és mire a már említett brit invázió átrajzolta az amerikai zenei térképet, addigra a Motown már bejáratott névnek számított.

Az igazi Supremes

Az igazi sikereket a kiadó a Supremes lánytriónak köszönhette, mely 1965-től kezdve szállította a slágereket (előtte évekig hiába próbálkoztak egyébként), és az évtized közepére a Supremes adta el a legtöbb lemezt a Beatles és Elvis Presley után. Ekkorra már megszületett az önálló Motown-hangzás is, amely egyszerre volt ellenállhatatlanul dallamos (jellegzetes "felelgetős" vokálokkal), de ugyanakkora súlyt fektetett a ritmusra is, nem véletlenül volt a "Motown Sound" legfontosabb összetevője az előtérbe helyezett basszus, és a gyakran megtöbbszörözött dob, illetve a csörgő, sőt, néha még a lábdobogás is. Szemben a fúvósokkal és Hammond-orgonával megtámogatott Stax-hangzással, a Motown egyszerűbb képlettel dolgozott, amit sokan próbáltak utánozni, hiszen a Motown-dalok legtöbbjén játszó Funk Brothers zenekar ritmusszekcióját a legnagyobbak között emlegették már akkor is. (A Funk Brothers állandóan változó felállású házi zenekarként funkcionált, és a basszusgitáros James Jamerson egyéni, sokak által utánzott stílust teremtett, sokszor csak mutatóujjal pengetve a húrt.)

A hatvanas évek közepére a Hitsville U.S.A. stúdió valóban a nevéhez méltóan kezdett működni, napi 22 órában, valódi slágergyárként ontotta a kislemezeket. Gordy továbbá közös turnét is szervezett művészeinek "Motown revü" címmel, mely nagy sikerrel népszerűsítette őket, és két koncert között sokszor volt idő beszaladni a stúdióba, felénekelni az újabb slágert. Az évtized második felére azonban a mezőny átalakult, és bár a Motown továbbra is szállította az új előadókat (elég a Jackson 5-ot mondani), addigra már kicsit megritkultak a slágerek (melyekből 1960 és 1971 között 110 jutott az amerikai Top 10-be). A Holland-Dozier-Holland trió elhagyta a kiadót, Diana Ross kivált a Supremes-ből, a Hitsville pedig áttelepült Los Angelesbe, 1972-től Hitsville West néven működve tovább. Slágerekből és sztárokból ekkor se volt hiány, de addigra már a Motown elveszítette újító szerepét, és egyre inkább csak zenei vállalkozásként maradt jelentős.