Avril Lavigne visszafiatalodott

Kinőtte a dark-korszakát Avril Lavigne, és új lemezén ismét tinédzsernek hangzik, pedig már 22 éves. Ezzel szemben a Nine Inch Nails világvégét vízionálva tér vissza korábbi önmagához, míg Patti Smith feldolgozásokkal jelentkezik. Ugyanezt teszi az eddig főleg producerként ismert Mark Ronson, ám ő sokkal bátrabban nyúl a hozott anyaghoz, míg a lemezajánló végére egy újabb singer-songwriter és egy new rave-nek csúfolt diszkópunk együttes maradt.

Patti Smith: Twelve

Várakozások: Az idén már 61 éves Patti Smith kétségkívül az egyik legfontosabb alakja a huszadik századi popzene női tagozatának, jelentősége csak az olyan nagyágyúkéhoz mérhető, mint Joni Mitchell vagy Kate Bush. A legendás CBGB klub köré csoportosuló, New York-i proto- illetve art-punk közegből érkezett Smith elsősorban a sokoldalúságával tűnt ki kortársai (Ramones, Blondie vagy épp Talking Heads ) közül: egyszerre volt provokatív és fésületlen punk lázadó, a hatvanas évek ellenkulturális örökségéből táplálkozó harcos beatnik, látomásos költő, avantgarde művész és igazi rock-énekesnő, afféle női Jim Morrison, Bob Dylan és Iggy Pop egy személyben. Zenekarával, a Patti Smith Grouppal a hetvenes években kiadott négy nagylemeze pedig - ezek közül is főleg a 75-ös debütáló album, a kritika által azóta is az egekbe magasztalt Horses - jóllehet, igazán nagy kommercionális siker egyikhez sem fűződik (leszámítva talán a Bruce Springsteen-nel közösen írt Because the Night-ot, a 78-as Easter című lemezről) azóta valódi klasszikussá érett. És bár Smith a rákövetkező évtizedben gyakorlatilag eltűnt a nagyközönség szeme elől, hogy minden idejét családjának és férjének, az egykori MC5 legendás gitárosának, Fred Sonic Smithnek szentelje, utóbbi halála után, a kilencvenes évek közepén visszatért, és ott folytatta, ahol annak idején abbahagyta. Az azóta újabb négy sorlalbumot is megjelentetető énekesnő pedig a szemmel láthatólag végtelen energia-tartalékokkal bír; máig nem fogyott ki sem a lelkesedéből, sem pedig a mondanivalóból.

Eredmény: Mindezek fényében viszont a Twelve sajnos felemás produkció. Először is a lemez kizárólag feldolgozásokat tartalmaz, melyek ugyan biztos kézzel és jó ízléssel kerültek kiválasztásra, ugyanakkor a végeredmény mégis inkább egy közepes alibi-, jobb esetben pedig tisztelgő lemez, mintsem egy újabb kiforrott művészi vízió megvalósulása. A merítés elég széles, terítékre kerülnek itt Smith fitalakori idoljai (Hendrix, Stones, Doors, Dylan), rock klasszikusok, mint a sokgenerációs himnusz Smells Like Teen Spirit, vagy a pszichedelikus éra talán legtöbbször feldolgozott slágere, a Jefferson Airplane féle White Rabbit, egy igazi, nyolcvanas évekbeli megasiker, az Everybody Wants To Rule The World (Tears For Fears) és még jónéhány kitűnő dal. Nem is ezekkel van a baj, sőt, az énekesnő hipnotikus előadásmódja és a hangszerelés is rendben van, de mint nagylemez a Twelve egyszerűen izgalommentes, ami pedig egy merészebben kiválasztott dalparkkal vagy egy radikálisabb megközelítésű interpretációval megelőzhető lett volna.

Olyan mint: Tét nélküli örömzene, a rosszabbik fajtából.

Kiknek ajánlható: Akinek megvan az összes Patti Smith lemez, nyugodtan megveheti ezt is.