Queens Of The White Strokes - Tíz érv a mai rockzene mellett

Nagyon sokszor hallottuk már, hogy az utóbbi öt vagy tíz (húsz, harminc...) évben már semmi értékes nem született a rockzenében, mindenki csak az elődöket nyúlja, és különben is üzlet az egész. Na és? A rock köszöni szépen, megvan, sőt, idén minden eddiginél nagyobb sikk fesztiválokra járni - de kik miatt? Tíz együttes, amely nemcsak az iPod generáció számára lehet vonzó, és amely már csak nálunk számít "alternatívnak".

2004 - Franz Ferdinand

Amikor az ezredforduló után a világ újra nekiállt felfedezni a gitárt és a rockzenét, a britek igencsak hátrányban voltak, hiszen az új rockbandák eleinte kizárólag Amerikából jöttek, és hiába vezényelte éppen a brit popsajtó az új rockforradalmat, ebből a svédek és az ausztrálok is inkább kivették a részüket, mint maga a szigetország, amely inkább a Coldplay visszafogott világfájdalmával volt elfoglalva. Aztán a Libertines személyében megjelent a brit rock új zászlóshajója is, de mire Pete Doherty és Carl Barat számára eljött az áttörés ideje, addigra a zenekar már gyakorlatilag nem létezett.

De nem is volt rá szükség, hiszen ott volt addigra a Franz Ferdinand, amely 2004 elején rohammal vette be a slágerlistákat, bevitte a rockzenét a diszkókba, és példát mutatott a brit gitárzenekarok százainak. Az Alex Kapranos vezette skót kvartett elsősorban a Take Me Out-tal menetelt a világhírnévig, mely dal remek példa volt arra, hogyan lehet modernizálni azt a fajta new wave diszkót, mellyel annak idején a Blondie aratott nagy sikereket. Emellé elsőrangú melódiák és jól kidolgozott image társult, és a természetes, jópofa, ugyanakkor intelligens tagokból álló Franz Ferdinand hamar kihozta a brit popsajtóból a legrosszabbat, és egy idő után másról sem lehetett olvasni, csak arról, hogy az angoloknak van megint egy ügyeletes Beatlesük.

Azért a helyzet nem teljesen ez, hiszen ma már látható, a Franz Ferdinandnak csak úttörő szerep jutott, és noha nagy táborral rendelkezik ma is, a tömegek igazi kedvencei már nem ezek a nyakkendős, művészeti fősulis srácok lettek, hanem a brit néplélekhez jóval közelebbi Arctic Monkeys vagy a Kasabian. Ez viszont vélhetően egyáltalán nem zavarja Kapranosékat, akikre így jóval kisebb nyomás nehezedik az utóbbi időben, és felszabadultabban alkothatnak.

A Franz Ferdinand 2005-ös második albumán már valamelyest példát mutatott a többi posztpunk-revivalista zenekarnak, hogyan kell erőteljesebb, izmosabb és stadionképesebb zenét csinálni a folytatáson, anélkül, hogy radikális változásra lenne szükség. Érezhetően az volt a céljuk a lemezzel, hogy elszakadjanak a nyomukban haladó "nyakkendős" zenekaroktól, és megmutassák, hogy a Franz Ferdinand megáll a saját lábán is. Ez megtörtént, most már csak azt a bizonyos harmadik lemezt kell megcsinálni valahogy...