Queens Of The White Strokes - Tíz érv a mai rockzene mellett

Nagyon sokszor hallottuk már, hogy az utóbbi öt vagy tíz (húsz, harminc...) évben már semmi értékes nem született a rockzenében, mindenki csak az elődöket nyúlja, és különben is üzlet az egész. Na és? A rock köszöni szépen, megvan, sőt, idén minden eddiginél nagyobb sikk fesztiválokra járni - de kik miatt? Tíz együttes, amely nemcsak az iPod generáció számára lehet vonzó, és amely már csak nálunk számít "alternatívnak".

2005 - The Arcade Fire

Bár az Arcade Fire bemutatkozó lemeze 2004 őszén jött ki, igazán a következő évben lett az együttesből jelenség világszerte, és 2005 lett az áttörés igazi éve. Már itt is többször megírtuk, hogy generációjából ennek a kanadai zenekarnak van a legnagyobb esélye arra, hogy ugyanazt a szerepet töltse be, mint korábban a Radiohead, vagy akár még egy évtizeddel korábban a U2 tette: egyszerre legyen ott minden "igényes zenehallgató" lemezgyűjteményében és közben vezesse a kritikai szavazásokat is.

Nos, a Win Butler és Régine Chassagne által vezetett zenekar jelenleg egyértelmű esélyes arra, hogy korunk emblematikus zenekara legyen. Az Arcade Fire bemutatkozó lemeze, a Funeral valóban egy semmihez sem hasonlítható alkotás volt, amely valósággal túlcsordult az érzelmektől, mégsem tűnt patetikusnak, és ugyanakkor rendkívüli energia is kihallatszott belőle, mely élőben még feltűnőbb. A montreali zenekar lett az amúgy is rendkívül erős kanadai indie rockszíntér ékköve, és az újdonságra szomjazó iPod-generáció is hamar felfedezte magának.

Az Arcade Fire az első olyan zenekar egyébként, melynek sikerült komoly karriert befutnia úgy, hogy először internetes site-okon foglalkoztak csak a lemezével, és a Funeral óta tartják igazán királycsinálónak a Pitchforkmediát, amely mára egyértelműen a legbefolyásosabb popzenei honlap lett. Közben az Arcade Fire csendben kilopakodott a virtuális sztárok közül a hús-vér rockzenekarok közé, és mire idén év elején megjelent a második album, már világszerte komoly várakozás előzte meg.

És bár a Funeral szintjét a folytatással nem sikerült elérni (ez valahol borítékolható is volt), a Neon Bible így is az év egyik ünnepelt lemeze, és az Arcade Fire már a lemezlisták élén tűnt fel. Ugyan ez a lemez is része a "legyünk minél monumentálisabbak" trendnek, Butlerék azért remélhetőleg ennél jobban nem akarnak Bruce Springsteenre hasonlítani majd a jövőben, hiszen már megmutatták, hogy van nekik is saját hangjuk, méghozzá nem is akármilyen.