Szólisták lemezeiről szól a hét

A héten főleg szóló előadók jelentkeznek új lemezzel: James Blunt megpróbálja megfejelni első lemeze rekordsikereit, ennek érdekében ugyanúgy a könnyekre apellál, mint a You're Beautiful esetében. Mark Knopfler ellenben marad a történeteknél, és a country és a folk felé kacsintgat. Ugyancsak a folk irányából jön KT Tunstall, aki a legkevésbé steril hangzásvilágot tudhatja magáénak az énekes-dalszerzőnők közül. Kuba szabadságáért harcol vidám zeneszóval Gloria Estefan, hozza a formát négy évtized után is a Status Quo, rockosodik a Donnas - lemezajánló.

Mark Knopfler: Kill To Get Crimson

Várakozások: Az 1977-ben debütált Dire Straits sajátos jelenségnek számított a hetvenes évek végi brit rockzenében; visszafogott és letisztult hangzásuk, illetve a zenekarvezető Mark Knopfler virtuóz, de korántsem magamutogató, iskolateremtő gitárjátéka és koravén, csendes dalai élesen elhatárolták őket mind az aréna-rock bombasztikus semmitmondásától, mind pedig az akkoriban szárba szökkenő punkmozgalom dühödt és primitív nihilizmusától. A siker pedig Knopflert igazolta: változó felállású zenekara még legalább egy évtizeden át a legnagyobbak közé tartozott, karrierjük mérlege több mint százmillió eladott lemez. Miután az együttes 1995-ben - stílszerűen szépen és csendben, minden különösebb botrány nélkül - feloszlott, Knopfler szólópályára lépve vitte tovább a Dire Straits örökségét, átlagosan kétévente egy új lemezzel jelentkezve. A miskolci zsidó építész apától és angol anyától származó zenész az utóbbi években kis túlzással csak kedvtelésből zenélget, mégis még mindig jókora közönség kíváncsi a generációja egyik legjellegzetesebb gitárosának új albumaira.

Eredmény: Jóllehet a tavaly megjelent - a country egyik nagyasszonyával, a hatvanas éveiben járó Emmylou Harrisszel felvett - Grammy-díjra is felterjesztett All The Roadrunning szólókarrierjének egyik legjobban fogadott lemeze lett, Knopfler ezúttal megint profi és névtelen stúdiózenészekkel dolgozik (talán csak a Dire Straitset is megjárt Guy Fletcher lehet ismerős). Mint mindig, most is történetmesélős, kissé melankolikus, álmatag dalai, és jellegzetes gitárjátéka uralják a lemezt, így különösebben nagy meglepetés nem is várható. Mindenesetre a korábbi szólóalbumoknál itt erősebb a folk- és a countryhatás, és ha lehet, még nyugodtabb és finomabb az összhatás, mint előző albumain volt. Persze Knopfler hová is rohanjon 58 évesen, tett ő már le annyit az asztalra bőven, hogy ne új rajongókat keressen. A védjegyszerű gitárjáték mellett egyébként érdemes odafigyelni a dalszövegekre is, melyek talán ezen a lemezen a legerősebbek Knopfler karrierje során. Az is igaz, hogy ez a lemez elsősorban a már "horogra akadt" rajongóknak készült, és lehet, hogy aki nem igazán ismeri a zenész munkásságát, az unalmasnak fogja találni, de azt senki sem mondhatja, hogy nem kellemes lemez.

Olyan, mint: Egy borongós, de látnivalókban gazdag hétvége a skót felföldön.

Kiknek ajánlható: A Knopfler-fanoknak, de nekik úgysem kell külön ajánlani.

(SZSZCS)