A nagy visszatérők új lemezei

Régóta pihenő, eltűntnek hitt vagy már-már elfeledett előadók tértek vissza a héten új albumokkal: jó, Bruce Springsteen az utóbbi időben megint aktív, és ezt egy korrekt lemezzel bizonyítja is. Annie Lennoxról viszont már rég hallottunk, ő lemezén a tömegpusztításról énekel (na jó, nem csak arról), viszont a rá jellemző érzelmi töltettel. Katie Melua elvarrja a szálakat mentorával az új lemezén, míg Pete Doherty a Babyshambles albumával mond igent az életre. Edwyn Collins egy majdnem végzetes agyvérzésből menekült meg, a Dashboard Confessional pedig az alapokhoz tér vissza. Lemezajánló.

Katie Melua: Pictures

Várakozások: A grúziai születésű, még mindig csak 23 éves gitáros-énekesnő egyik legnagyobb nyertese az utóbbi évek nagy "kellemes háttérzene-robbanásának", és hasonlóan Norah Joneshoz vagy éppen a nála jóval karakteresebb Amy Winehouse-hoz, a dzsessz és a blues stílusjegyeit beépítve énekelt finom és ízléses dalokat, és lett a felnőtteket megcélzó rádiók kedvence. Katie Melua még gyerekkorában érkezett családjával előbb Belfastba, majd később Londonba, ahol már egy iskolában tanult zenélni, és itt fedezte fel tehetségét Mike Batt dalszerző-producer, aki saját szerzeményeihez próbált előadót szerezni, bluesban és dzsesszben járatos énekesnőt keresve. A 2003 novemberében megjelent debütlemez szinte pillanatok alatt hatalmas siker lett, és máig majdnem kétmillió kelt el belőle csak brit földön. A Call Off The Search című album hat hétig vezette is a brit lemezlistát, majd szerte Európában a legnépszerűbb kiadványok közé került, és tökéletesen alkalmas volt arra, hogy népszerűsítsen olyan, a szélesebb rétegek számára kissé "öregesnek" tűnő műfajokat, mint a dzsessz és a blues. Katie Melua ráadásul nemcsak hibátlanul énekel, de a gitárjátéka is elsőrangú, noha Batt szerzeményeiről ugyanez már nem mindig mondható el. Második lemeze, a két évvel később kijött Piece By Piece már több saját szerzeményt tartalmazott, de még mindig Batt dalai vitték a prímet, és igazából nem különbözött az első album receptjétől. A siker viszont továbbra is töretlen volt, és ezt Melua még megtetézte azzal is, hogy tavaly októberben bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe, mivel a tengerszint alatt 303 méterrel koncertezett egy olajfúrótorony talapzatának legalján az Északi-tengeren - ilyet még nem csinált előtte senki (azóta már egy lengyel előadó megdöntötte a rekordot).

Eredmény: Az énekesnő harmadik lemeze egy korszak lezárásának is tekinthető, hiszen ez az utolsó album, melyen együtt dolgozik mentorával, Mike Batt-el. Ennek megfelelően a koncepció sem nagyon változott: továbbra is a kellemes jelzővel lehet illetni a leginkább, de az a napnál is világosabb, hogyha Meluának komolyabb ambíciói is vannak annál, mint hogy lemezeiből százezreket adjanak el csak a Tescóban, akkor el kell engednie Batt kezét, és megmutatnia a világnak, hogy nemcsak egy egzotikus szépségű, tehetséges lány, nagyszerű énekhanggal, de saját karaktere is van egyben. Mert ez továbbra is hiányzik. Ugyanakkor Melua hangja továbbra is már-már ijesztően kortalan, és néha az ember el sem tudja képzelni, hogy tényleg egy 23 éves lány énekel, és nem egy rutinos dzsesszénekesnő. Persze azt nem árt tisztázni, hogy minden dzsesszes hatás ellenére Katie Melua igenis popzenét csinál, melyben megfér egymás mellett a reggae (Ghost Town) vagy a spagetti westernes Dead Dice is. Utóbbiak egyben példát szolgáltatnak arra is, hogy a kicsit modoros, singer-songwriteres standard dalok helyett milyen irányba indulhatna el Melua a jövőben, ha szeretne kicsit saját egyéniséget szabni lemezeinek. Ami egyébként különbség lehet a korábbi két lemezzel szemben, az az énekesnő szerint "sötétebb" tónus, mely egy-két, hullámzó érzelmeket tolmácsoló számon kívül nem igazán számottevő.

Kiknek ajánlható: Az első két lemez birtokosainak feltétlenül.

Olyan, mint: Egy énekesnő végső búcsúja a hosszúra nyúlt kamaszkortól.

(IB)