Nem hibázik a Hives, megfagyott Róisín Murphy

Hiába lógott együtt R&B-producerekkel, és próbálkozott más stílusokkal a Hives, a svédek nem tudnak nem olyanok lenni, mint saját maguk. Róisín Murphy elektropop-dívaként születik újjá Alison Goldfrapp nyomdokain, míg a stadionrocker Stereophonics, a techno-túlélő Underworld és az emo-úttörő Jimmy Eat World hozza a formáját. És feltűnik a lemezajánlóban egy potenciális sztár is, Jack Penate személyében. Az új Bëlga-lemezrol szóló ajánló itt olvasható.

Stereophonics: Pull The Pin

Várakozások: Annak ellenére - vagy talán éppen azért -, hogy az együttes immáron hatodik lemezén is ugyanazokat a patronokat durrogtatja, mint tíz évvel ezelőtt, a Kelly Jones énekes-gitáros-dalszerző vezette walesi Stereophonics már 1997, azaz első nagylemezük (Word Gets Around) megjelenése óta a szigetországi rockzene egyik legnagyobb, pozíciójából gyakorlatilag kirobbanthatatlan sztárzenekara. A brit és tengerentúli stadionrock klisék széles és színes skáláját rendszeresen felvonultató Phonics jó érzékkel szólította meg azt a széles, munkás és alsó-középosztálybeli népréteget, amelynek talán még az Oasis is túlzottan intellektuális. Dögös riffekre, rekedtes, proli vokálokra és közérthető, bombasztikus refrénekre felhúzott, egyszerű, de hatásos rockzenéjükkel pedig azóta sem tudtak nagyon mellélőni, lemezeik rendre a brit albumlisták első helyén landoltak, ez pedig gyaníthatóan ezúttal sem lesz másképp.

Eredmény: Ugyan a csapat előző, a 2005-ös lemezén, a Language.Sex.Violence. Other?-en volt egy apró kísérlet a megújulásra - ott az elektropopos hatásokat mutató kislemez, a Dakota lógott ki a sorból - a Pull The Pin garantáltan nem fog meglepetést okozni a Stereophonics rajongóknak; ugyanaz az áramvonalasított, blues-alapú, húzós (néhol kifejezetten kemény) rockzene az irányadó mint eddig, az Oasist és a Manic Street Preacherst idéző megoldásokkal, sallangmentesen és egyszerűen, de minden önirónia és szellemesség nélkül. Utóbbiak hiányáért viszont kárpótol legalább a hangerő és az a néhány, kimondottan emlékezetes refrén, illetve Kelly Jones kissé megmosolyogtató, néhol egy bárdolatlan Rod Stewartot vagy egy alaposan besörözött Bryan Adamset idéző énekhangja.

Kiknek ajánlható: Akik a britpop helyett a brit rockot szeretik.

Olyan, mint: Egy Beatles helyett Credence Clearwater Revivalon vagy Bad Companyn felnőtt Oasis.

(SZSZCS)