Nem hibázik a Hives, megfagyott Róisín Murphy

Hiába lógott együtt R&B-producerekkel, és próbálkozott más stílusokkal a Hives, a svédek nem tudnak nem olyanok lenni, mint saját maguk. Róisín Murphy elektropop-dívaként születik újjá Alison Goldfrapp nyomdokain, míg a stadionrocker Stereophonics, a techno-túlélő Underworld és az emo-úttörő Jimmy Eat World hozza a formáját. És feltűnik a lemezajánlóban egy potenciális sztár is, Jack Penate személyében. Az új Bëlga-lemezrol szóló ajánló itt olvasható.

Underworld: Oblivion With Bells

Várakozások: Az egyik legegyénibb hangvételű és a szó valóságos értelmében is progresszív tánczenét produkáló Underworld ugyan soha nem kapott akkora nyilvánosságot, mint a Prodigy vagy a Chemical Brothers, de kreativitásban felveszi velük a versenyt, sőt. A mára duóra redukálódott brit trió kilencvenes években készült lemezei (dubnobasswithmyheadman, Second Toughest in the Infants, Beaucoup Fish) az elektronikus tánczene megkerülhetetlen alkotásai közé tartoztak, és a Trainspotting szétütött betétdalának, a Born Slippy-nek köszönhetően egy rövid időre a nagyközönség körében is ismert lett az Underworld neve. Darren Emerson 2000 tavaszán azonban távozott az együttesből, és azóta megint Karl Hyde és Rick Smith alkotja csak az együttest, akárcsak a nyolcvanas évek végén, amikor elindult az Underworld karrierje. Utoljára 2002-ben jelentkezett a megcsappant munkakedvű duó új lemezzel (A Hundred Days Off), azóta dolgoztak filmzenén (az ugyancsak Danny Boyle rendezte Sunshine-ban), és turnéztak, példának okáért a Szigeten is felléptek két évvel ezelőtt.

Eredmény: Amit a leginkább megszokhattunk az Underworldtől - nevezetesen a könyörtelenül monoton alapokat és Karl Hyde agymenéses szövegelését -, azt most is megkapjuk, de azért a lemez nemcsak ebből áll. Minimál szintihangok, house zongora, ambientes, sőt, filmzenés hangulatok oldják a feszültséget, és a végeredmény nem is rossz. Persze mint rendesen, most is bajban vagyunk a techno albumokkal, hiszen az Oblivion With Bells is inkább csak a műfajon belül maradva elégíti ki a hallgatót -, ha viszont kimerészkedve a stílusbarrikád mögül, hétköznapi popalbumként hallgatjuk, már kevésbé pozitív az összkép, de így is találhatunk hallgatható darabokat szép számban. Külön kiemelendő a Streetset idéző Ring Road, melyben Hyde a kelet-londoni mindennapokat festi le, az Arsenal- és West Ham-mezben szaladgáló fiúktól kezdve az elmaradhatatlan esőig. Az album második felére viszont már kevésbé tudja lekötni a figyelmet - a szépen elomló albumzáró, a kilencperces, monumentális Best Mamgu Ever sem -, inkább a kis adagokban való fogyasztása tűnik szerencsésebbnek.

Kiknek ajánlható: Akik még mindig szívesen visszatérnének a kilencvenes évekbe.

Olyan, mint: Egy, az ibizai szép napokat hiányoló, negyvenes angol agglegény életéről készült játékfilm kísérőzenéje.

(IB)