Visszatérő nehézbombázók, koravén fiatalok

A héten alaposan belelendül a lemezipar, és számos figyelemre méltó album jelent meg. 16 év után tér vissza a megöregedésre genetikailag képtelen B-52s, velük szemben éveket öregedett a Panic At The Disco, sikerrel birkózik meg a Crazy árnyékával a Gnarls Barkley, reményt keltően mutatkozik be a székesfehérvári Jacked, cseles lemezzel hozza a formát a Supergrass és a Raconteurs, matekdiszkóba hív a Foals, és táncparkettre menekül előre a Mystery Jets is a lemezajánlóban.

Jacked: Stop The Show

Várakozások: A La Manche-csatorna túloldalán a megszokott ügymenethez tartozik, hogy rendre tizenéves, angyalarcú kamaszok által működtetett (nem is feltétlenül fővárosi) gitárzenekarok feszítenek a popzenei magazinok címlapján "új Beatles" vagy éppen "új Radiohead" szerepkörben; mifelénk már az is kisebbfajta csoda, hogy van egyáltalán egy ilyen zenekar, ráadásul még nagylemezük is megjelenhetett, azonmód egy nagykiadónál. A székesfehérvári, 2004 környékén még a klasszikus, kaliforniai pop-punk bűvöletében megalakult, és ma is - többségében - épp' csak nagykorúvá serdült tagokkal felálló Jacked-ben pedig már csak az egyre nagyobb nézőszámot vonzó, kölykösen energikus, és - az elkerülhetetlen esetlegességek és gyermekbetegségek ellenére - meghökkentően profi koncertek alapján is megvolt a potenciál arra, hogy a még mindig egyre bővülő, fiatal honi indie-szintér egyik első számú kedvence legyen. Vagy akár még annál is több.

Eredmény: A debütáló lemez pedig szerencsére rászolgált a bizalomra. A Stop The Show, ha sok tekintetben nem is a legjobb, de mindenestre a legszívderítőbb magyar indie lemez az utóbbi, független pop-rock szempontból igen eseménydús egy év hazai terméséből. Sok újdonságot persze nem érdemes várni, tehát aki több-kevésbé tisztában van a Libertines romjaira ma is lelkesen építkező, kurrens brit-gitárzenekarok munkásságával, az körülbelül már tudja is, hogy mire számíthat. Punkos energiával, és elragadó popérzékenységgel elővezetett hárompercesekről van szó, főként a már citált Libertines és az őket alapul vevő fiatalok (Kooks, Arctic Monkeys) modorában, de ugyanúgy tetten érhető a Strokes (a tempós-üvöltős I Don't Mind akár a Juicebox kistestvére is lehetne) vagy éppen a Hot Hot Heat hatása (ez utóbbi főként az énekes, Mórocz Tamásnak köszönhető). Az eredetiség hiányát, és a néhol kissé zeneiskolás-ízű, felesleges cirádákat ellensúlyozó jobbnál jobb dalok - a tinédzser-punk Illusions, a pattogós Careless Love vagy a mindent vivő sláger Gloria - pedig gond nélkül megállják a helyüket a külföldi (brit, amerikai vagy éppen skandináv) másod-harmadvonalban, ha esetleg úgy adódna, hogy nemzetközi terepre kerül az anyag. Mindenesetre érdemes lenne megpróbálni.

Kiknek ajánlható: Ezúttal talán még az angolszász mintákat követő magyar zenekarokkal szembeni örök szkeptikusoknak is érdemes lenne félretenniük az előítéleteiket.

Olyan, mint: Egy újabb szeretni való, szimpatikus gitárpopzenekar, külön öröm, hogy Albion helyett Alba Regiából.

(SZSZCS)