Visszatérő nehézbombázók, koravén fiatalok

A héten alaposan belelendül a lemezipar, és számos figyelemre méltó album jelent meg. 16 év után tér vissza a megöregedésre genetikailag képtelen B-52s, velük szemben éveket öregedett a Panic At The Disco, sikerrel birkózik meg a Crazy árnyékával a Gnarls Barkley, reményt keltően mutatkozik be a székesfehérvári Jacked, cseles lemezzel hozza a formát a Supergrass és a Raconteurs, matekdiszkóba hív a Foals, és táncparkettre menekül előre a Mystery Jets is a lemezajánlóban.

Supergrass: Diamond Hoo Ha

Várakozások: A Supergrass a britpop-hullám idején aratta első sikereit, és ezeket tulajdonképpen nem sikerült überelnie - legalábbis kereskedelmi értelemben nem. Az 1995-ben megjelenő Alright című kislemezükhöz fogható slágerrel ugyanis azóta sem tudott jelentkezni a csapat, melynek kezdetben a gitáros-énekes Gaz Coombes mellett Mick Quinn basszusgitáros és Danny Goffey dobos volt még tagja, de már akkor is besegített billentyűkön Gaz bátyja, Rob, aki később tényleges tagja lett a zenekarnak. A feltűnésük idején szemtelenül fiatal tagok ifjonti lendülettel és energiával szereztek hatalmas rajongótábort, és mindezt ellenállhatatlan melódiákkal fűszerezték meg. Ennek ellenére a Supergrass nem került a műfaj legnagyobb sztárjai közé, viszont ezt a második vonalbeli státust azóta is tartják. A perfekt dallamok iránti érzékét szerencsére sosem hagyta el a csapat, mely második lemezén, az In It For The Money-n remekül ötvözte a debütáló I Should Coco lendületét a kissé kiforrottabb dallamvilággal, talán ez az album nevezhető a zenekar pályafutása csúcspontjának. Ezt követően azonban kissé megtorpant a fejlődés, és a harmadik lemez meghozta az első elégedetlenkedő kritikákat is. A zene is szép lassan megváltozott, a dallamvilág megkomolyodott, sőt, a tempó is lelassult. Miközben trendek jöttek és mentek, a Supergrass az új évezredben is tartotta a lépést egy újabb albummal (Life On Other Planets), majd a zenekar első tíz évét egy sikeres válogatáslemezzel koronázta meg. Egyszersmind leszámolást is jelentett ezzel a korszakkal, hiszen az ötödik stúdiólemezzel (Road To Rouen) már nem a slágerlistákat célozták meg, az albumon már semmi jele nem volt a korai, zabolátlan pop-punk hangzásnak. A Road To Rouen a zenekar "érett" lemeze, slágergyanús dalok nélkül, viszont végig egyenletes színvonalú, igényes számokkal. És bár ambiciózus, időtlen hangzású rocklemezről volt szó, igazából nagy visszhangot mégsem váltott ki, és a Supergrassra bizony egyre többen "kiöregedett" zenekarként kezdtek tekinteni.

Eredmény: A lemez előkészületeit beárnyékolta Mickey Quinn csigolyatörése (az alvajáró basszusgitáros nemes egyszerűséggel álmában kisétált az ablakon az első emeletről), ám ez arra inspirálta Gazt és Dannyt, hogy The Diamond Hoo Ha Men néven ketten, a White Stripest idéző formációban (gitár, dob) lépjenek fel, és ezáltal ismét újra felfedezzék maguknak a hangos és egyszerűbb rockzenét. Ez az első két kislemezdalban (Diamond Hoo Ha Man, Bad Blood) meg is mutatkozik: energikus, izmos rockdal mindkettő, de valahogy mindkettő fantáziátlannak tűnik egy olyan együttestől, amely korábban találékony és tökéletes dallamvilágú számok egész sorával rukkolt elő. Utána sem lesz sokkal jobb a helyzet, egymást követik az átlagosnál éppen csak jobb dalok (bár az szórakoztató, ahogy a Rebel In You-ban David Bowie-t és a Franz Ferdinandot is megidézik egyszerre), melyek ugyan direktebbek és jobban passzolnak az együttes stílusához, mint a Road To Rouen komolykodása, de mégsem hordozzák a diadalmas visszatérés ígéretét. És ekkor, amikor az ember már kezdené tényleg leírni a Supergrasst, valami beindul, és jön egy olyan dal, mint a kitűnő és címében is igazat mondó The Return Of Inspiration, és még néhány glamrockos hatást mutató gyöngyszem (Ghost Of A Friend, Outside), hogy aztán elérkezzünk az album záródalához, a nagyívű és monumentális Butterfly-hoz, amely kétségkívül a lemez legjobb száma, és ennek hatására újra ingerünk támad meghallgatni ezt a becsapós albumot. Jó trükk, az biztos.

Kiknek ajánlható: A hetvenes évek klasszikus rockzenéjét és a britpopot egyformán kedvelőknek.

Olyan, mint: Egy zenekar, amely beletörődött, hogy a múltba visszatérve tud csak eljutni a jövőbe.

(IB)