Visszatérő nehézbombázók, koravén fiatalok

A héten alaposan belelendül a lemezipar, és számos figyelemre méltó album jelent meg. 16 év után tér vissza a megöregedésre genetikailag képtelen B-52s, velük szemben éveket öregedett a Panic At The Disco, sikerrel birkózik meg a Crazy árnyékával a Gnarls Barkley, reményt keltően mutatkozik be a székesfehérvári Jacked, cseles lemezzel hozza a formát a Supergrass és a Raconteurs, matekdiszkóba hív a Foals, és táncparkettre menekül előre a Mystery Jets is a lemezajánlóban.

Panic at the Disco: Pretty. Odd.

Várakozások: Alapszabály, hogy egy igazán menő emo-zenekarnak kézzel-lábbal kell tiltakoznia az emo titulus ellen. Nem vállalja fel ezt a kategóriát a műfaj legnagyobb sztárzenekara, a Fall Out Boy, az időközben a Queen nyomdokaiba lépett My Chemical Romance, és persze nem hagyja magát ilyen egyszerűen kategorizálni a stílus vezető csapatai közül a legfiatalabb, az alig húszéves tagokkal felálló, Las Vegas-i Panic At The Disco (korábban Panic! At The Disco) sem. Persze ez valahol érthető is, hisz a Panic a hisztérikus-dühös gitárkínzások illetve a pop-punk standardok helyett, inkább slágeres, szintikkel és elektronikával felpuhított, táncolható popzenével rukkolt elő három éve, a nemzetközi sikert és milliós eladásokat hozó, A Fever You Can't Sweat Out címre keresztelt debütlemezén. Ugyanakkor viszont a szembe lógó, divatos frizurák, a sminkek, a célcsoport, és a modoros-kamaszos ének miatt mégis kézenfekvőnek tűnt az akkora már világjelenséggé terebélyesedett emo mozgalom élmezőnyéhez csapni őket, ki-ki döntse el, hogy mennyire jogosan.

Eredmény: A Pretty. Odd. lemez intrójának és ironikus ars poeticájának egyaránt beillő We're Starving már jelzi, hogy az emo-nem emo kérdés immáron tényleg irreleváns; a fiúk Qeeen-es vokálokkal aláhúzva kérnek elnézést, amíg ilyen sokáig hallattak magukról, de dalokat írtak, és mindenki nyugodjon meg, ez még azért ugyanaz a zenekar. Ez utóbbi azért nem teljesen igaz, és nem csak azért, mert a Fever óta új basszusgitárossal és szolidabb ruhatárral megerősítve áll ki, az egykor "elkötelezett divatfi" Panic. Az ugyancsak a múltban kutakodó pályatárs, a My Chemical Romance-hez hasonlóan (és akkor már a Bruce Springsteen-t felfedező Killerst is megemlíthetjük) a Las Vegas-i négyes is hatvanas-hetvenes évek levegőjéből szippant magába inspirációt, jobbára a késői Beatles, illetve a még mindig divatos hivatkozási pontnak számító ELO vonzáskörzetéből, de ha valakinek a Beach Boys vagy a Kinks ugrik be, az sem a véletlen műve. A hangzás ehhez mérten sokszínű, előretolt zongora, finoman elhelyezett fúvósok, vonósok; koravén és néhol kicsit sokat vállaló, de bátor és jól összerakott produkció.

Kiknek ajánlható: A félrefésült hajú tinédzserek még a szüleiknek is megmutathatják, korántsem biztos, hogy ki lesznek cikizve.

Olyan, mint: Egy három éve alatt tízet öregedő zenekar.

(SZSZCS)