Latinovits Zoltán, a színészkirály története

Latinovits Zoltán halála után legendává lett. Színészkirálynak kezdték nevezni azok is, akik életében nem szerették. Nem is elsősorban karizmatikus színházi és filmes megmutatkozásai miatt fogadták el szakmájában a róla terjedő fogalmat, hanem mert olyan helyzetekben is ragaszkodott az igazsághoz – olykor persze a saját igazához –, amelyekben a többség jobbnak látta hallgatni. Bátorságát az sem kisebbíti, hogy nehéz természetű embernek mutatkozott: betegségtől is gyötörve gyakran sértve tette helyre azt is, aki nem szolgált rá a bántásra. Latinovits annak kapcsán is a Kádár-világ kisebbségéhez tartozott, hogy tévedéseiért kötelességszerűnek érezte a bocsánatkérést. Értékrendjében személyiségének minden különössége mellett tökéletes rend volt. Másféle korszakban talán másféle sors jut neki.

Rendez, csapatot épít

1971 októberében Latinovits Zoltán olvassa fel Illyés Gyula levelét, amelyben a nagy költő a veszprémi Petőfi Színház tízéves fennállását köszönti. Latinovits Zoltán rendező barátja, Pethes György hívására szerződött a társulathoz.

A Csárdáskirálynő című operettfilm (rendező: Szinetár Miklós) felvétele, Anna Moffo és Latinovits Zoltán, hátrább Németh Sándor Forrás: Fortepan/Kotnyek Antal

Arra is lehetőséget kap, hogy rendezzen.

Előbb megrendítő alakítást nyújt Teleki László szerepében Illyés Gyula Különc című darabjában, majd a premier másnapján vezetésével kezdődnek meg Németh László Győzelem című darabjának próbái.
Százszázalékos készültséggel érkezik az olvasópróbára.

A próbák során sorra idézi az adott szituációra vonatkoztatható példákat az életéből.

Figyel minden technikai részletre. Ha a díszletben valami nem stimmel, higgadt szakszerűséggel magyarázza, miként kell kijavítani. Ha úgy adódik, színészei zokszó nélkül dolgoznak éjszaka is, a pihenőidőkben pedig együtt járnak kirándulni, közös vacsorákra.
Akadnak, akik megmosolyogják őket a hátuk mögött, s összesúgnak:

Jézus elvonul tanítványaival!

Amikor egyik színésze, János, elkésik az egyik főpróbáról, Latinovits annyit mond szelíden:

Semmi baj, megvárunk.

Latinovits Zoltán, Csernus Mariann, Fodor Tamás és Ronyecz Mária 1972-ben Forrás: Fortepan/Kádas Tibor

Az 1972. március 18-án megtartott premier után tizenhét perces vastaps. A produkciónak országos híre lesz, a kritikák kiemelik, hogy Latinovits rendezésében Németh László darabjából modern, korszerű előadás született. Amit nem írnak le, csak beszélik:

Latinovits bizonyította, hogy teóriái a gyakorlatban is működnek, következésképpen rendezőként és színházcsinálóként is az élvonalban van a helye.

Kis galiba

A Győzelem premierjét követő banketten feszültséget kelt, hogy a színház több vezetője Illyés köszöntésére sem csatlakozik az ünneplőkhöz.
Történik egy kis galiba is. Az éjszaka mélyültével Latinovits összeszólalkozik a fiaként szeretett Cserhalmi Györggyel, aki a darab egyik főszerepét játssza.

Cserhalmi indulatában kiugrik egy ablakon, amely azért nem nyílik életveszélyes magasságból.

Lába mégis megsérül.
Másnap délelőtt Latinovits Zoltán jegyzőkönyvben tiltja le az estére tervezett előadást, nehogy komolyabb baj legyen a sérülésből. Ezután a Balatonra utazik, de annyira aggódik fiatal kollégájáért, hogy autóstoppal visszatér Veszprémbe.
A Győzelem-nek akkor ér véget az első felvonása, mert

Latinovits tiltása ellenére nem halasztják el az előadást.

Latinovits a szünetében felmegy a színpadra, és magához ölelve a darab egyik példányát azt mondja: „Ez az én tulajdonom, nem hagyom elvenni.” A visszaszivárgó közönség vastapssal köszönti.
Latinovits megköszöni, majd Cserhalmi sérülését kezdi magyarázni, s közli: ha a közönség megszavazza, akkor folytatódhat a darab.

A közönség megszavazza a folytatást, de közben a színház vezetősége kihívja a rendőrséget.

Két nyomozó kíséri Latinovits Zoltánt az igazgatói irodába. Hármasban beszélgetnek egy órán át, aztán a nyomozók közlik az ajtó előtt várakozó színházvezetőkkel: ami történt, az a színháziak magánügye. Egyikük hozzáteszi:

Azt hiszem, életem legnagyobb művészével találkoztam.

Másnap a színházvezetés némi csellel azzal teszi kocsiba Latinovitsot, hogy Cserhalmi György vizsgálatát kell intézni – majd beszállítják az egyik barátja által vezetett sümegi pszichiátriára.
A színész átlát a cselen, de nem tiltakozik.

A Magyar Rádió Karinthy Színpada, a Karinthy Frigyes műveiből készült Így írtok ti! című rádióműsorban, az író szerepében Latinovits Zoltán színművész, 1973 Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

Az ügynök halála

A Győzelem bemutatója után behívatják a minisztériumba Ruttkai Évát, kérik: adja vissza a Latinovits Zoltán érdemes művészi kitüntetéséről szóló értesítést. Ruttkai azt feleli: még nem érkezett meg.

Mondják, ha megérkezik, tekintse tárgytalannak.

Latinovits Zoltán 1972 őszén ismét Veszprémben van.

Timár József halála után ő az első, aki magyar színpadon eljátssza Willy Looman szerepét Arthur Miller Az ügynök halála című drámájában.

Latinovits Zoltán a próbák idején írja barátjának, kollégájának, Mezey Máriának:

Dolgoznom kell, mert Éva lakáscseréje miatt rengeteg adóságom van. Az is nyom. A könyv (Ködszurkáló, Sz. Á.) engedélyezve van, úgy látszik, a téli könyvvásáron jelenik meg. Akkor aztán még mélyebb lesz a szakadék Pest és köztem. Nagyon nehéz periódusba jutottam.

A Film, Színház, Muzsika írja Az ügynök halála '72-es veszprémi bemutatója kapcsán:

Az ügynök: Latinovits Zoltán. A hatvanon felüli kisszerű embert a szuggesztív egyéniségű Latinovits olyan megrázó erővel játssza el, hogy eszünkbe sem jut tíz évvel ezelőtti ifjú-kamaszos remeklő Rómeója – csak Willy, aki álomvilággal ügynököl. Ez a színész nem kíméli önmagát – lelki emóciók és fizikai ugrások, félelmetesen nagyszerű, mindig nagyon mélyről és belülről felfakadó érzelmek és gondolatok bámulatos harmóniájával állítja színpadra a bőröndjében önmagát cipelő ügynököt, aki éppúgy elvérzik az illúzió és a valóság ellentétében, mint annyi más társa a színpadi deszkákon és földi talajon.

Száműzetés

Willy Looman szerepe után Latinovits ismét rendezhet: a színházvezetés által választott Gorkij-darabot, a Kispolgárok-at. A korábbi rendezéséhez hasonlóan ihletett és meghitt próbákkal ugyancsak jelen idejű produkció születik.

A veszprémi közönség hangosan ünnepel. Az országos sajtó hallgat.

Még a bemutató előtt, 1973 januárjában megjelenik a Magvető Kiadónál Latinovits Zoltán Ködszurkáló című könyve.

Órák alatt elfogy, de a Film, Színház, Muzsika a megjelenéséről sem számol be.

Az addig ott rendszeresen szereplő Latinovitsról is ritkásabban írnak – ahogy javarészt a többi orgánumban is. Ez így marad a színész maradék pár évében.
A Ködszurkáló-ban színházeszményei mellett Latinovits Zoltán a Vígszínházban megélt tapasztalatairól is számot ad. A kötet megjelenése után Várkonyi Zoltán – már a színház igazgatójaként – rendkívüli társulati ülést hív össze a volt igazgató, az időközben elhunyt Lenkei Lajos emlékének „védelmére”.
Az ülésen hatvannyolcan jelennek meg, de csak a szakszervezet illetékese erősíti meg Várkonyi véleményét:

A Ködszurkáló című könyv lényege szocialista álarcban jelentkező, ásatag, retrográd művészeti szemlélet.

Évad végén a veszprémi színház vezetése kijelenti:

Latinovits Zoltán mentális és fizikai egészségének védelme érdekében nem rendezhet többé.

Latinovits ilyen feltétellel nem marad a társulatnál. Hiszen magának is bizonyította:

számára a rendezés, műhelyteremtés – egyebek mellett – a legbiztosabb terápia.

(Még a veszprémi pártszervezetben is vannak, akik szeretnék Veszprémben tartani a színészt. De a színházigazgató, Pétervári István – közgazdász diplomája után szerzett dramaturg-rendező képesítést a színművészetin – a budapesti elvtársak döntéséhez igazodik. Illetve az akkor már hatodik éve a kulturális élet általános ellenőrzésével megbízott Aczél György akaratához.)

Érdemes művész lesz

Veszprémi távozása után Latinovits Zoltán több ajánlatot is kap rendezési lehetőség ígéretével – még főiskolai produkcióba is invitálják –, de valami váratlan „technikai akadály” miatt mind kútba esik.

Közben levelezésben van Paál Istvánnal, a szegedi színház segédrendezőjével, aki ugyanakkor amatőrként vezeti a sikeres szegedi egyetemi színpadot.

Leveleikben színházteremtésről is szó esik.

Forrás: Fortepan/Kádas Tibor

Latinovits Zoltán 1974-ben végül az Irodalmi Színpadhoz szerződik. Magyar szerzők pódiumestjeiben vesz részt, melyekkel a színház profilja szerint az országot is beutazza.
1974 őszén keresi meg Latinovits Zoltánt Gortvai Katalin, a Surányi Ibolya vezette Balassi Bálint Szavalókör egyik tagja. Félve kérdi: megrendezné-e az általa összeállított Radnóti-műsort?

A próbák alatt az amatőr csapat profiknak kijáró figyelmet kap Latinovitstól.

Koncentráltan foglalkozik a díszletek összeállításával, a produkció bevilágításával is. Rendezésében a Radnóti-estből metaforikus Passiójáték lesz: a huszadik századi ember Kálváriája.

Latinovits Zoltán csak a legvégén lép a közönség elé, egyetlen verssel: „Nem tudhatom...”

Akkoriban kezd turnézni a Kaláka együttessel, közös költői műsoruk van.
1975 telén Dunaújvárosban kap lehetőséget, hogy a Művelődési Házban megrendezze Iglódi Istvánnal és Bujtor Istvánnal a Kötélen a Niagara felett című darabot.

A márciusi bemutatót azonban törlik.

Nem betegsége miatt – de az indok nélküli döntés is okozója, hogy ismét szanatóriumba kerül.

Két éve, hogy nem nyilatkozik, nem rendez, színdarabban nem szerepel. Már komilfó.

1975. április 2-án meg is kapja a két éve jóváhagyott Érdemes művész címet.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!