A szörnyű képek arról, ahogy egy amerikai rendőr meggyilkolja George Floydot, újra előtérbe hozták az identitások közötti megosztottságot – ami a koronavírus Lamourette csókjai miatt egy ideig háttérbe szorult - így kezdi írását Bastié. (Mint ismert, Lamourette abbé 1792-ben, a francia nemzetgyűlésben azt javasolta, mindenki jelképesen ölelje meg egymást, azaz, az általános békét akarta, ami persze hosszú távon elképzelhetetlen.) Majd így folytatja: Az zajlik a szemünk előtt, hogy erőszakos átértelmezéssel egy borzalmas ideológiai visszafordulást gerjesztenek: a közbeszédbe visszatért a „faji" kérdés. Az Egyesült Államokban fehérek térdelnek le a feketék előtt, hogy bocsánatot kérjenek a fehérek által évszázadokon át gyakorolt rasszizmusért. A közösségi médiában a haladó fiatalok kézikönyveket tesznek közzé, hogy felhívják a figyelmet a „fehér kiváltságra", abban a reményben, hogy ez a nyilvános önostorozás csökkenteni fogja a kollektív erőszakot. (A V4NA nemzetközi hírügynökség szerint Franciaországban is egyre több ilyen "útmutató" jelenik meg)
A „kiváltság" gondolata viszont sokkal tovább megy, mint pusztán a kisebbségi hátterű emberek megkülönböztetésének elítélése. Azt állítja, hogy a fehér bőr önmagában is, mindig és mindenhol egy „előny", függetlenül az ember anyagi helyzetétől, a törvényektől, amelyek szerint él, és a személyes nehézségeitől. Mi több, azt sugallja, hogy a hátrányos megkülönböztetés hiánya – amire mindannyiunknak törekednünk kellene – nem a normális állapot, hanem a fehérek javát szolgáló társadalmi konstrukció. A mi elképzelésünk szerint a privilégium szó a régi rendszerre és a rendi megkülönböztetésre emlékeztet. Visszatükrözi Sieyès gondolatait: „Ha a kiváltságos rendet megszüntetnénk, azzal a nemzet nem kevesebbé, hanem valami többé válna." Ha a fehéreket nem diszkriminálják, az azért van, mert a feketéket viszont igen. Ahhoz, hogy a feketék ne legyenek megkülönböztetettek, a fehéreket kell diszkriminálni. A faji háború egy nulla végösszegű játék. Amit előidéz, nem más, mint az áldozatok versenye a nyomorúságban, hiszen a szegény fehér ember e paradigma szerint „kiváltságos" színes testvéréhez képest.
Franciaországban ezek az elméletek egyre inkább áthatják a politikai közbeszédet. (...) A fajt, mint biológiai valóságot, még mindig tagadják, de, mint társadalmi konstrukciót, újból bevezetik. Az általánosítás (minden fekete olyan...), ami egy valóságos csapás volt, mára kötelezővé vált (minden fehér olyan...). A cél szentesíti az eszközt, hiszen - ahogy Sartre írta (Léopold Sédar Senghor könyvének, „Az új fekete és madagaszkári költészet antológiája francia nyelven" előszavában) – „ez az antirasszista rasszizmus az egyetlen mód arra, hogy megszüntessük a faji különbségeket".
Ijesztő fordulat: a régi antirasszista doktrina szerint rasszizmusnak számított azt mondani, hogy a fehérek felsőbbrendűek; az új szerint ennek tagadása rasszizmus.
A rasszizmus már nem egy olyan erkölcsi hiba, amelyet az oktatás (a modern felvilágosult előítéletek elleni küzdelem) révén kell leküzdeni, hanem az uralomnak az a rendszere, amelyből lehetetlen elmenekülni minden jóakarat ellenére. A diffúz, strukturális, intézményi rasszizmust módszeresen fel kell számolni. A fehér bőrszín egy társadalmi erőforrás a dominancia szolgálatában, amiről az érintettek nem is tudnak. Addig kell erőlködni – minden eszközzel –, amíg szégyellni nem kezdik magukat a fehér emberek. Persze, ezeknek az elméleteknek az is sajátossága, hogy „tudományosak", hiszen a társadalomtudományok kánonjából származnak.
Bárki, aki kétségbe vonja őket, kiszolgáltatja magát az érdek és hozzá nem értés kettős vádjának. Ha tagadod, hogy kiváltságos vagy, az azért van, mert nem olvastál eleget a Kritikus Fajelméletről, vagy azért, mert hasznot húzol ebből a tagadásból. Abban a helyzetben találjuk magunkat, amit Karl Popper filozófus „egy elmélet hamisíthatatlanságának" nevezett. A hamisítatlan elmélet, azaz a nem tudományos elmélet, ellenáll az ellentétes bizonyítékoknak, sőt, ezt a cáfolatot az elmélet részeként magába is foglalja. Például: ha kritizálod a marxizmust, az azért van, mert burzsoá vagy. Ha kritizálod a pszichoanalízist, az azért van, mert neurotikus vagy. Ha kritizálod a fehér privilégiumot, az azért van, mert valószínűleg profitálsz belőle. (...)
A filozófusnő így fejezi be esszéjét: Akik a „lemaradás" miatt kritizálják hazánkat a „rendszerszintű rasszizmus" tekintetében, azoknak csak meg kell mutatni a tűzzel és vérrel borított Amerika képeit: valóban ezt a modellt akarjuk mi is?