Lábáról ismerszik meg a japán nő

A művész a kóborlásai során - főleg Tokióban - látott lábakat, lábtartásokat fotózta. A sorozatból kiderül, hogy még mindig érvényesül az a kulturális bélyeg, amely szerint a nőnek jól áll, ha csámpás, azaz ha a lábfejei kissé befelé fordulnak. Míg más kultúrákban a kisgyermekek csámpásságát folyamatosan kijavítják és igyekeznek megszüntetni, addig a japán kislányokat kifejezetten megdicsérik érte. Estebe megfigyelése szerint más ázsiai országokra nem, csak kifejezetten Japánra jellemző ez a női járásmód.

Az 1930-as évekből való festményeken is ez az "ucsimata" elnevezésű tartás szerepel mint a szépség mintaképe és a női elegancia alapja. Mellesleg a kimonógyártók szerint is fontos, hogy viselője ezzel is kiemelje a ruha jellegzetességét.

Mivel a japán arc sokkal kevésbé kifejező, a nyugati népek számára sokszor már-már maszkhoz hasonlító, így a lábak tartása és helyzete fontos "tájékoztató" eszköz e keleti testbeszédben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a japán nyelvben igen sok kifejezés létezik a lábtartásra. Például a "pettanko" terpesztett térdelést, a "ganimata" kifelé forduló "pingvinlábat", a "janki" - a "yankee" szóból eredően - flegma, puhány tartást, a "szeiza szuvari" a nőknek a tatamin (szőnyegen) illendő, befelé forduló lábfejjel nehezített térdelést jelent, amely miatt állítólag a körükben közismerten gyakori ó-láb is kialakult, a "szuriasi" pedig a csoszogó járásra utal.

- Japánban minden nagyon gyorsan halad, a divat például háromhavonta változik, a testtartás jellemzői mégis évszázadok óta változatlanok. Például a soványság is állandó kívánalom maradt, míg Kínában például a gömbölyűbb testalkatot tisztelték - magyarázza Estebe, aki tavaly könyvet is megjelentetett "a gésák alkonyáról", most pedig fotózást tanít Tokióban.

A fiatalok körében ma az járja, hogy a lehető legrövidebb miniszoknyát hordják, hozzá a lábikrán harmonikába gyűrt lábszárvédőt, hogy ezzel is vékonyabbnak, karcsúbbnak tűnjön a lábuk, "olyannak, mint az amerikaiaké".