Betegség, a modern kor démona

A nyugati orvostudomány az elmúlt száz évben minden rekordot megdöntött: halálos betegségek tucatjait győzte le, útját állta pusztító járványoknak, enyhíti a szenvedők fájdalmait. Mégis a fogyasztói társadalmakban, így idehaza is az ismeretlentől való émelyítő félelem keríti hatalmába azt, akit utolér egy-egy gyógyíthatatlan kór. A hozzátartozók hálózatán ilyenkor futótűzként terjed a hír, s a tehetetlenséggel vegyes düh sokszor az amúgy szintén tehetetlen egészségügyre hullik vissza.

Forrás: ESICM

Az élet rettenetes versenyében a legtöbb ember csak akkor pihen meg, ha beteg - írja Márai Sándor örökbecsű Füves könyvében, azzal egészítve ki az életre szóló ajánlást, hogy a betegség "...nemcsak a szegények utazása, hanem a szegények nyaralása, téli Rivierája, Tátrája és Egyiptoma is". Ha lenne is kedvünk vitatkozni az írózseni véleményével a betegség-pihenés összefüggéséről, a szegények nyaralására vonatkozó szószedet napjaink valóságát figyelve meghökkentően igaz. A helyzet annyiban romlott, hogy manapság a betegség keveseknek jelent "pihenést", a többségnek egyenlő az állásvesztéssel, így az egyszerű alkalmazott, a kényszervállalkozó, testi-lelki bajait titkolja, ezzel gyakorta egy súlyosabb, néha gyógyíthatatlan állapotot előidézve. Magyarországon - de a posztkommunista régió valamennyi országában - a betegségtudat legaktuálisabb és legtömegesebb formája: az egzisztenciavesztés rémképe.

Járványok helyett civilizációs nyavalyák

Mindemellett az elmúlt száz évben érdekes paradoxon tanúi lehet(t)ünk. Amióta az újkor számos vívmánya áttörést hozott a megelőzésben és a gyógyításban, s ezzel összehasonlíthatatlanul jobb életminőséget, hosszabb élettartamot biztosított a nyugati civilizáció polgárainak, egyre inkább a közbeszéd slágertémájává vált a betegség, de leginkább az ettől való félelem. Az őskor és a történeti kor határán még egyértelműen az istenek akarata vagy büntetése volt a test bármely nyűge. Az ókor és a középkor embere azonban kilépett a tiszta metafizikából, és egyre precízebb eszközeivel, illetve a generációról generációra továbbadott tapasztalati úton szerzett tudással megkezdte az emberi test (és betegségei) feltérképezését. A zsákutcákkal és félreértésekkel terhes "menetelés", a vallási dogmák struccpolitikájával folytatott megannyi küzdelem a XVI.-XVIII. század közötti időszakban szülte meg a modernnek nevezett (európai) orvostudományt. Az ipari forradalommal tetőzött a folyamat, és a természet- és orvostudományok visszavonhatatlanul az emberi élet elengedhetetlen részévé váltak. (E helyt érdemes kitérni arra, hogy ezzel a váltással "befellegzett" a klasszikus hippokratészi orvoslásnak, hiszen az egészséget egyfajta egyensúlyi állapotként értelmező holisztikus tudósok nem a betegséget, hanem a beteget akarták meggyógyítani.) Ekkortól a professzionális orvoslás és a népi gyógyászat közötti évszázadokon át tartó szimbiózis, termékeny párbeszéd Európa-szerte látványosan megszakadt, s fokozatosan egy betegségcentrikus világkép lett az uralkodó.
Az ipari forradalom káros következményei, majd a fogyasztói társadalmak kínálta kényelmes, de felgyorsult élet azonban egyre több munkát ad a gyógyítóknak. A nyugati féltekén a nagy járványok kora lejárt (?), helyette itt vannak a daganatos, szív- és érrendszeri betegségek, illetve nem mellékesen a XX. századra robbanásszerűen terjedő lelki nyavalyák.