Csak a szépre emlékezem

Felejtsük el, spongyát rá - szoktuk mondani kellemetlen konfliktusok, feszültséget keltő témák lezárására. Ez persze, nem mindig sikerül, de az ilyen társalgási fordulatok rávilágítanak egy fontos dologra. Nevezetesen arra, hogy - bármilyen különösen is hangzik - saját emlékeink kezelésében, "menedzselésében" milyen nagy szerepe van a társas hatásoknak.

A kamaszkor az érzelmi zűrzavar korszaka, és ennek egyik fő oka éppen az, hogy elkezdünk élesebben látni, felfedezzük, hogy szeretett szüleink és más felnőttek egyáltalán nem olyan csodálatosak, ahogyan azt kisgyerekként láttuk. Felfedezzük, hogy a családi történetek torzítanak, hogy gyerekkorunk rossz emlékei szintén szüleinkhez kapcsolódnak. A feladat ilyenkor az, hogy elfogadjuk, szeretteink jó és rossz vonásokkal egyaránt rendelkeznek. Ez a feladat végighúzódik felnőtt korunkon is - a valóság jó és rossz oldalait egységben kellene látnunk, csak így leszünk képesek reálisan látni a világot.

Ehelyett azonban nagyon gyakran az történik, hogy a jó dolgokat hozzánk közel álló, általunk szeretett személyeknek tulajdonítjuk, a rosszakat pedig másoknak, például idegeneknek. Egy másik torzulás az emlékezésben, amikor rossz körülmények között felnövő gyerekekben az a meggyőződés alakul ki, hogy ők valahogyan rosszak - és ezért megérdemelték, megérdemlik a rossz bánásmódot. Ezt még mindig könnyebb elképzelniük, mint azt a rémes gondolatot, hogy szüleik esetleg ok nélkül bántalmazták őket - mondjuk azért, mert éppen ők voltak rossz állapotban.

Az emlékek a pszichológusnál

Ha megfelelő pszichológushoz kerülünk, akkor szép lassan felfedezzük, hogy életünk dolgait sokféle oldalról lehet nézni, nem csak az általunk megszokott logika szerint. Rájövünk arra, hogy történeteink, emlékeink bizonyos értelemben gúzsba kötnek bennünket, bezárnak abba a világba, amiről azt hisszük, ez az egyetlen világ számunkra. Ezek a felfedezések sok nyugtalansággal is járnak, hiszen sok éves, évtizedes beidegződések inognak meg. A gondolkodás és emlékezés szabadsága felkavaró lehet, ami ellen sokszor úgy védekezünk, hogy nem tudunk emlékezni, hogy csak a szépre akarunk emlékezni.

Az idő és a felejtés begyógyította a régi sebeket, minek feltépni őket? Igen ám, de a sebgyógyulás hegekkel jár. Lelki értelemben a hegek különféle pszichológiai torzulásokat jelentenek, amelyek akkor is fennmaradnak, amikor az eredeti szenvedéseink már rég elmúltak. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy még akkor is a régi szenvedéseink hatása alatt éljük életünket, amikor erre a jelenben már semmi okunk nincsen. Az emlékezés és emlékeink átdolgozása viszont hozzásegít a változáshoz, a felszabaduláshoz.

Lust Iván