Budapest

 

Budapest a XIX. század második felében jött létre Buda, Óbuda és Pest egyesülésével. Előtte Buda és Óbuda lakossága elsősorban a mezőgazdaságból, szőlőművelésből, bortermelésből élt, míg Pestet elsősorban a fellendülő ipar és kereskedelem jellemezte.

Buda és Pest egyesülését 1829-ben javasolta először gróf Széchenyi István, akinek a nevéhez számos modernizációs törekvés fűződött. Első nagy tette a Lánchíd építésének kezdeményezése volt. 1832-ben megalakította a Budapesti Hídegyletet. Az első állandó Duna-hidat végül 1849 novemberében adták át a forgalomnak. A Lánchídon kívül még számos budapesti épület, intézmény létrejötte köszönhető Széchenyi Istvánnak. Az ő neve fémjelzi a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház, az Alagút megépülését vagy a folyamszabályozás, a gőzhajózás és a lóversenyek elindulását.

1848-ban a forradalom idején Pest Magyarország központja lett. Az 1848-ban született törvények kimondták, hogy évente Pesten kell összehívni az Országgyűlést, és Buda-Pesten lett a magyar kormány székhelye is. Pesten összpontosult a függetlenségi mozgalom is: ott alakult meg a szabadságharc vezetésére a Honvédelmi Bizottmány, és Kossuth Lajos is ott kezdte el toborozni a honvédsereget.

Összesen két hónapig volt Pest és Buda a szabadságharc vezetésének a kezén. 1849. június 24-én Szemere Bertalan miniszterelnök rendeletet adott ki Pest, Buda és Óbuda egyesítéséről. Ekkorra azonban a császári csapatok már Pest felé nyomultak. A pesti polgárok közül több mint harmincezren elmenekültek, és július 8-án Kossuth és a magyar kormány is eltávozott Pestről. 1849. július 19-én Haynau táborszernagy, Magyarország katonai parancsnoka kiáltványban hirdette ki a rendkívüli állapotot. A katonai parancsnokság pedig hozzálátott Pest-Buda erődítménnyé való kiépítéséhez. Ekkor készült el a Gellért-hegyen a Citadella, és megerősítették a Budai vár támfalait is.

A 1867-ben, a kiegyezés után Pesten hozzákezdtek a nagy urbanizációs feladatok végrehajtásához. 1872-ben az országgyűlés megszavazta az egyesített Budapestről szóló törvénycikkelyt. Az új városi választások után 1873. november 17-én, az ünnepi közgyűlést követően az új testületek átvették a város irányítását. A város első főpolgármestere Ráth Károly lett, polgármesterré pedig Kammermayer Károlyt választották. Ebben az időben került a város fejlesztését irányító Fővárosi Közmunkák Tanácsának élére báró Podmaniczky Frigyes. Vezetése alatt a tanács olyan programot hozott létre, amely felölelte a Duna budapesti szakaszának szabályozását, rakpartok, közraktárak, hidak, bulvárok, egy központi pályaudvar és egy vasúti híd építését, valamint a főbb útvonalak szabályozását. A városrendezésre 1870-ben írtak ki pályázatot, amit Lechner Lajos építész nyert meg. Őt a főváros középítési igazgatójának nevezték ki.

Ettől kezdve állandó építkezési területté vált a város. Nekifogtak a pesti utcák tömeges kiszélesítésének. 1871-ben elkezdték építeni az Andrássy utat, és még ugyanebben az évben törvény született a Nagykörút építéséről. Elkészült a második Duna-híd, a Margit-híd is. A kiegyezés után indult meg a tömegközlekedés kiépítése is. A Kálvin tér és Újpest, valamint a Lánchíd és Óbuda között sínen közlekedő kocsik szállították az utasokat. 1887-ben pedig forgalomba állították a mai villamos ősét a Nagykörúton. 1870-ben megindult a Várhegyre a sikló, négy évvel később pedig a Szabadság-hegyre a fogaskerekű. Az 1880-as évek második felében kiépült a Cinkota és Soroksár közötti, valamint szentendrei HÉV. A korszak másik két vívmánya a távirda és a telefon. 1874-ben nyílt meg a Központi Távirda, öt évvel később pedig megkezdődött a telefonhálózat kiépítése. A városban megjelent a sajtó mint intézmény. Felépült a József körút sarkán a Budapesti Hírlap újságpalotája, ami egy épületben egyesítette a szerkesztőséget, a kiadót és a nyomdát. Sorra nyíltak a kávéházak és mulatók: a New York kávéház, a Centrál, a Japán Kávéház vagy a Somossy Orfeum. 1884-ben pedig elkészült az Ybl Miklós tervezte Operaház is.

A korszak csúcspontja a millennium éve, 1896. volt. Ebből az alkalomból országos kiállítást rendeztek. A budapesti kiállítás épületei a Városligetben kaptak helyet. Erre az alkalomra kiépült Európa első földalatti vasútja, a kisföldalatti is. Az Országház felavatására 1902-ben került sor. A város belterülete ekkor már egészen a mai Szent István körútig terjedt, ott épült fel a pesti polgárság színháza, a Vígszínház. A körút másik végéhez közel pedig elkészült az Iparművészeti Múzeum szecessziós épülete.

Az első világháború mély nyomot a városon. A trianoni szerződés megkötése után a fővárosának politikai súlya és szerepe még tovább növekedett, bár a kormány törvény által korlátozta Budapest belső önkormányzatát. A főváros körül kialakult egy agglomerációs gyűrű, melynek községei rengeteg szállal kötődtek a fővároshoz. Nagy-Budapest létrehozására azonban a II. világháború előtt nem vállalkoztak.

1945-ben az országgal együtt romokban heverő főváros ismét az országos politika színtere lett elsősorban. Az 1948-ban hatalomra került Magyar Dolgozók Pártja által 1950-ben bevezetett szovjet típusú tanácsrendszer semmiféle helyi érdek érvényesülésének nem adott lehetőséget.

Közben az egyesítéskor létrehozott 10 kerület 1930-ban már 14-re bővült, 1950-ben pedig a peremvárosok és községek bevonásával - azaz Nagy-Budapest létrehozásával - 22-re.

A főváros új képviseleti testülete a Fővárosi Tanács volt, élén a Végrehajtó Bizottsággal, amely szervezetben a politikai megbízhatóság számított és nem a szakértelem. A főváros teljesen elvesztette gazdasági önállóságát. Bevételeivel a kormány rendelkezett, és az ország tervutasításos gazdasági rendszerében a főváros a központi forrásból igényelte a működéséhez szükséges anyagi keretet.

1956 őszén elsőként a fővárosban robbant ki fegyveres harc. A forradalom október 23-án diáktüntetéssel kezdődött, és még aznap éjjel a Rádió épületénél lövöldözésbe torkollott. Hamarosan a hadsereg segítségével a néhány napig győztes forradalom Nagy Imre miniszterelnök vezetésével megkísérelte az "emberarcú szocializmus" megvalósítását. A forradalmat azonban a szovjet katonai túlerő leverte, és alig több mint tíz évvel a világháború befejezése után másodszor is szétbombázták Budapest belterületét. A megtorlás, a kivégzések levezénylésére pedig Kádár Jánost nevezték ki.

A nyolcvanas évekre egészen meglazult a diktatúra, beindult az ellenzék. 1988-89-ben óriási demonstrációkat szerveztek Budapest utcáin.

1991. június 30-ra a megszálló szovjet csapatok elhagyták Magyarországot. Ennek emlékére született meg a minden év júniusának utolsó hétvégéjén megrendezett Budapesti Búcsú.