Konvergencia, digitkultúra 2005 - harmadik rész

Az ágensek mesterséges világa, az egyre hitelesebb szimulációs modellek, az emergencia- és komplexitás-teóriák több ponton kapcsolódnak a divatos hálózat-elméletekhez, így szociális kapcsolatrendszereink, szövevényes és bonyolult interakcióink feltérképezésében, jobb megértésében is segítségünkre lehetnek. A Freee Magazin sorozata, harmadik rész.

Abban a cybertérben, mely napról napra újabb és újabb virtuális karakterekkel népesül be, az archetipikus virtuális sztárt Max Headroomnak hívták. A nagyközönség az őstechno Art of Noise 1985-ös klipjében, a korabeli slágerlistákon első húszban jegyzett Paranoimiában ismerte meg. Látványos karriert futott be: előbb egy brit tévéfilm (Húsz perc a jövőbe, 1986), majd egy tizennégy epizódos amerikai sorozat főszerepét játszotta el. A Channel 4-on show-műsort (The Max Talking Headroom Show), speciális karácsony-estet (The Max Headroom X-max Turkey) vezetett. Ő reklámozta a Coca Cola cég új termékét, a New Coke-ot - az Entertainment Weekly 2000-ben összeállított ötvenes listáján a Max fémjelezte opus minden idők harmincadik legjobb reklámfilmje. Computer-játékokban szintén felbukkant: először a jó öreg Commodore 64-re tervezett darabokban, aztán - sokkal később - a Quake II-ben.

Története 1984-ben kezdődött: a Channel 4-nál eldöntötték, hogy a zenei videókat meghökkentő küllemű, számítógép generálta műsorvezető mutassa be. Legalábbis a nézőkben ezt az illúziót kellett kelteni... Gépies tekintet, robot-gesztusok, mechanikus cselekedetek - tökéletesre sikeredett a stratégia. A PA Újmédia Hírügynökség 2000 tavaszán munkába állt virtuális bemondónője, Ananova a homo sapienset szimulálja, míg Max a homo digitalist szimulálta. A "maszk" mögött ugyanis élő színész, Matt Frewer bújt meg. Négy órán keresztül sminkelték, kék háttér elé állították, bármilyen helyszínt vetíthettek mögéje.

1984 más szempontból is nevezetes esztendő volt: megjelent William Gibson Neuromancere. A foncsorozott szemüveges Max, az első cyberpunk-bálvány cyberpunk-kortársak közé született... Beavis és Butthead, vagy a South Park idiótái nála tanultak, a kilencvenes évek X-generációja rajta nevelkedett, cinizmusukat és szarkasztikus humorukat tőle kölcsönözték. Vigyora gúnyos anarchia, dühön és szomorúságon túli fölényes megvetés. A narcisztikus, nemzetközi korporációk uralta, a szépen csomagolt butaságra mindig vevő konzumtársadalmat figurázta ki. Ahol ő él, ott tilos a tévét kikapcsolni... "Úgy tűnik, Max Headroom világa tényleg csak húsz percre van a jövőben" - olvassuk az egyik weboldalon.

Lara Croft szintén merített belőle. A Tomb Raider hősnőjét, "a brit tudomány kimagasló követeként" még a londoni kormány is kitüntette. A játékfigurát filmvászonra adoptálták, fiatal lányok tömkelege akart hozzá hasonulni. Vajon felfogták, hogy Lara éppen a beléjük sulykolt sztereotípiákat - férfiuralom, önálló-vagyok-de-azért-tartsatok-el, passzivitás, Barbie-vigyor - rombolja szét? Vagy a szoftver-létre vágynak? Arra a létre, amiben az 1996-tól visszavonulásáig állandóan tizenhét éves, negyvenezer poligonból szerkesztett japán énekesnő, Kyoko Date élt. Love Communication című dalával sokáig vezette a szigetország slágerlistáit. Nyugodtan írhattunk neki szerelmes levelet, nem voltunk egyedül. Kedvesen mosolygott, szépen táncolt, kellemesen-negédesen énekelt.

A "skót" T-Babe személyében komoly riválisra talált 2000 tavaszán. A tizennyolc éves, hosszú lábú, szőke hajadon tökéletes testén gyakran parányi bikini feszült. Imádott online bevásárolni, utálta a focit. Pedig Glasgow-ba való, eredetileg egy helyi lemezkiadót kellett volna reklámoznia. Aztán úgy bereklámozták, hogy a cég vezetői énekesnővé minősítették elő. "Ugyanannyira valódi, mint a többi popsztár: őt is teremtették, van apja és anyja, bizonyos dolgokat szeret, másokat ki nem állhat. Fel tudja sorolni kedvenc színészeit, sokat ad a megjelenésére. Virtuálisan valódi; olyan világból jött, amit mind jobban megismerünk és megszeretünk" - nyilatkozta "teremtője", Tessa Hartmann.

Úgy elbutultunk, hogy ennyire hibátlan, ennyire üzleti szempontok alapján kreált - mindenből egy keveset, de ne túl sokat, lázadni csak a jó ízlés keretein belül, szexisnek lenni, a pornót megérteni, de az utcalányokat már elítélni - babákat, énekesnőket, szupermanökeneket istennőknek fogadunk el? Valószínűleg igen, hiszen lelkünk mélyén kívánjuk, hogy manipuláljanak bennünket. A mechanizmus tökéletesen működik, pedig senki nem irányítja. Lara valamit kapiskál az egészből, de ő még elmegy. A mindig görbe tükröt tartó Maxet kollektív félelmeink állították félre. Nincs szükség rá. Újabb férfisztárokra viszont van, hogy a tinilányoknak legyen kiért bolondulniuk... Legyártja őket a média. Virtuálisakat, valósakat, valós-virtuálisakat, aztán lassanként elmosódnak a különbségek.