Radnóti Sándor

I. Az ízlésfogalom története: a fogalom két pillére

Az ízléssel kapcsolatban forgalomban van két közhely. Az egyik szerint mindenkinek megvan a maga ízlése. Ez azt jelenti, hogy minden ízlés szubjektív. A másik közhely talán még ismerősebb, sokan latin közmondásként is ismerik. De gustibus non est disputandum - az ízlésekről nem lehet vitatkozni. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki tartsa meg magának az ízlését, hogy ne beszélgethetnénk arról, ami tetszik vagy visszatetszik nekünk. Nem azt jelenti, hogy ne cserélhetnénk ki ízlésítéleteinket, sőt éppen ezekre az esetekre tartogat egy bölcsességet, azt ugyanis, hogy az ízlés kérdéseiben állandóan folyik, de végérvényesen soha nem dőlhet el a vita, vagy legalábbis úgy nem, mint a tudományban, ahol közös, objektív fogalmakat használunk.

Több mint kétszáz évvel ezelőtt már Kant is ezekre a közhelyekre hivatkozott, s ő mögötte is egy mintegy másfél évszázadra visszanyúló vita állt. Ebben a másfél évszázadban alkottak fogalmat a filozófusok és írók az ízlés természetéről. Ez meglepő lehet: azt gondolhatnánk, hogy az ízlés tartalma - tehát tetszésünk vagy nem-tetszésünk - állandóan változik, de maga az ízlés - az ilyen természetű ítéletek képessége - állandó.

Valójában az mindig jelent valamit, hogy mikor kerül be egy fogalom a filozófia vérkeringésébe, mint ahogy az is, hogy mikor kerül ki onnan. Az ízlés fogalmát valamikor a 17. század közepén kezdik el írók és filozófusok kidolgozni. Több nemzedéken keresztül izgatott vita folyik róla - nemigen akad valamirevaló gondolkodó, aki ne szólna hozzá a tárgyhoz -, aztán a 19. század elején lassan megszűnik az érdeklődés iránta.

Akik az ízlelés érzékére vonatkozó szónak (gustus, gusto, gout, taste, Geschmack) általánosabb értelmet tulajdonítottak, persze valami valóságos jelenségre figyeltek fel. De hát - kérdezhetné valaki - nem létezett-e mindig is olyasmi, hogy az emberek beszéltek arról, ami tetszett nekik vagy amit illendőnek találtak? A társadalmi lét szigorú rendjének meg kellett bomlania, hogy az olyan állításoknak, mint: ez nekem tetszik, én ezt illendőnek találom, különös jelentősége támadjon. Az eszmetörténészek számon tartják, hogy az ízlésfogalom előzménye a latin decorum, a megfelelő, odaillő kifejezés vagy téma. A decorum megválasztása azonban szigorúan a konvenciók alapján történik, míg ízlésünk önállóan és egyéni módon ítél.

S ezzel máris ott vagyunk az újonnan bevezetett fogalom két alapzata közül az egyiknél. A tekintéllyel szemben az individuális ítélet nagyobb súlyáról, végső soron a szabadságról van szó, amivel az ember körülhatárolhatja azt, ami neki tetszik. Ez a tetszés nem föltétlenül következik magától értetődően a hagyományból vagy más autoritásból, hanem személyes döntés, amely egyben jellemzi is a személyiséget. Ebbe a döntésbe azonban bele van kódolva valami, amit fenyegetőnek éreztek a korszak gondolkodói, és ennek is tulajdonítható a Kantig nem csillapodó vita. Az, hogy az ízlésítéletet nem lehet vagy nem kell megindokolni, ami tápot ad a relativizmusnak és az önkényességnek.