Rajnavölgyi Éva

Hogyan védenek az immunrendszer őrszemei?

II. A dendritikus sejtek felfedezése

A dendritikus sejteket 1868-ban Peter Langerhans német kutató fedezte fel a bőrben, és jellegzetes alakjuk alapján nyúlványos (ezt jelenti a dendritikus) sejteknek nevezte el őket. Bár számuk a többi sejthez képest kevésnek tűnt, nyúlványaikkal együtt a bőr felső rétegében jelentős felszínt képviseltek.

1. ábra

Kinézetük és az idegvégződések közelében való elhelyezkedésük alapján Langerhans idegrendszeri sejtekként írta le őket. Több mint 100 évvel később, 1973-ban Ralph Steinmann igazolta, hogy a felfedezőjéről Langerhans-sejteknek nevezett sejttípus nem az idegrendszerhez, hanem az immunrendszerhez tartozik (1. ábra).

Megkértük a nézőket, tippeljék meg, vajon hány százalékát alkotják a dendritikus sejtek a fehérvérsejteknek. A válaszadók zöme (46 %-a) jól tippelt: a fehérvérsejteknek mindössze 1 %-át alkotják a dendritikus sejtek.

A dendritikus sejtkutatást jelentősen hátráltatta, hogy számuk rendkívül alacsonynak bizonyult (a dendritikus sejtek a fehérvérsejteknek csupán 1 %-át alkotják), és e ritka sejteket a bőrből és más szövetekből is csak nagyon kis számban lehetett kinyerni. Az 1990-es évek elején jelentős áttörést hozott az a felfedezés, hogy a dendritikus sejtek csontvelői eredetűek, és előalakjaik a csontvelő mellett az emberi vérben is megtalálhatók. Ebben az időben már számos, a vérsejtek kialakulását elősegítő faktort ismertek, és rendelkezésre álltak olyan mesterségesen előállított növekedési és differenciálódási faktorok is, amelyek segítségével a dendritikus sejteket csontvelői vagy vér-előalakokból laboratóriumi körülmények között kellő számban lehetett előállítani. A dendritikus sejtek jellemzése és működésük kutatása, valamint alkalmazási lehetőségeinek vizsgálata az elmúlt 10-15 évben az immunológiai kutatások előterébe került.