Tiszta fekete, fehér vagy kék a rögbi színe

Három szín a legnagyobb favorit a pénteken kezdődő 6. rögbi-világbajnokságon, ahol a húsz csapat közül a győztes mintegy másfél hónap küzdelem után emelheti magasba a William Webb Ellis-trófeát. A házigazda franciák mellett a címvédő Anglia reménykedhet a győzelemben, de valószínűleg minden második rögbirajongó szerint az All Blacks, azaz Új-Zéland válogatottja a legnagyobb esélyes.

Alapvető mozzanatok

És akkor egy rövid sportmagyarázat a végére: a rögbit 15 fős csapatok játsszák, nyolcan a tolongásban (ebből hárman a folyton ütköző első, ketten a záró második, hárman a nyíltabb játékra, áttörésekre és védekezésre specializálódott harmadik sorban), heten pedig szabad területen játszanak. Hagyományosan az előbbi alakulatot tekintik támadóknak, és a játék lényegét tekintve igazuk is van: egy-egy szerelés után a labdát az összekapaszkodó játékosok tudják megtartani, hogy aztán továbbvigyék. A legfontosabb ugyanis a területszerzés, az a cél, hogy minél közelebb kerüljünk az ellenfél "célvonalához" és ahhoz a területhez, ahol majd a földre helyezve a labdát ötpontos "célt" érhetünk el.

Ebben úgy próbálnak minket megakadályozni, hogy testtel vagy karral a testünket vagy a lábunkat megfogják - tilos tehát a gáncsolás, illetve a váll fölötti szerelés. Ugyancsak tilos a támadók között - azaz a labda vonalán túl - játékba avatkozni: ezt az olykor meglehetősen bonyolult szabályt legegyszerűbben lesnek hívhatjuk. Fontos még, hogy kézzel passzolni csak hátrafelé szabad, csapatban mozogni azonban szinte csak kézipasszok alkalmazásával lehet. Rúgásokkal viszont pontot is lehet szerezni: cél után, jutalomból kettőt, büntetőből vagy akciógólból hármat.

A rögbi alaptermészete, hogy nem engedi az egyénieskedést, egy jó játékos egymaga kevés a sikerhez, majdhogynem minden csapattársa nélkülözhetetlen. Szintén jellegzetes vonás, hogy dinamikája a klasszikus harci jeleneteket idézi, az ellenfelek szinte folyton egymással szemben helyezkednek el, csak meghatározott helyzetekben keveredve. Ne felejtsük el, hogy full-contact sportról van szó, amelyben hatalmas ütközések teszik próbára a játékosok testi épségét. E tekintetben leginkább a kézilabdával rokon, hiszen a pl. az amerikaifutballban ennél jóval "finomabbak" az összecsapások. Éppen a folyamatos testi kontaktus teszi, hogy egyfelől óriási lelki nyugalomra van szüksége a játékosoknak, hogy ne szegjék meg a szabályokat sorra, illetve hatalmas - a labdajátékokban megszokottnál jóval nagyobb - szerepe van a játékvezetőknek, akiket példátlan tisztelet övez a pályán.

Mindezeket figyelembe véve nem csoda, hogy a rögbi közösségteremtő ereje kivételes: angolszász országokban a nevelés, az oktatás, a katonai kiképzés alapeleme. A csapatok pedig kisközösségi, majd pedig régiós alapon működnek (Írországban és Új-Zélandon például a profi játékosok egyszerre tagjai a profiklubjuknak és a nevelőegyesületüknek, mindkettőben játszhatnak is), és esélytelen ellenféllel szemben nem állnak ki (a világranglista-68. Magyarország ezért nem játszhat még jó darabig, mondjuk, Olaszország ellen, és rögbiben nem is fordulhatna elő "3-1-es" meglepetés.)