Majdnem orosz kapitány lettem - Rátgéber-blog Moszkvából

Az egyik legsikeresebb és legkedveltebb magyar kosáredző, Rátgéber László 15 év után úgy döntött, elhagyja a Pécs nőikosárlabda-csapatát, és a Szpartak Moszkva trénere lesz. A magyar női válogatott szövetségi kapitányaként is (kiválóan) dolgozó szakember - óriási bravúrral kijuttatta a nemzeti együttest a jövő évi, lettországi Európa-bajnokságra - az [origo]-nak írt tizenhatodik blogbejegyzését ismét vidnojei lakásából keltezte.

Elnézést a viszonylag hosszú távollétért, egyfelől Isztambulban jártunk a héten, és onnan nem tudtam skype-ozni, másfelől annyi dolgom volt itt Vidnojéban is, hogy ki sem látszottam belőle. Hogy mást ne mondjak, Sabtaj - a tulajdonosunk - el akarta intézni azt, hogy én legyek az orosz női válogatott szövetségi kapitánya.

Nem vicc, tényleg ezt szerette volna, és meg is van hozzá a hatalma, mert Szergej Csernov, az Orosz Kosárlabda Szövetség elnöke pénteken kinevezte őt a női válogatott menedzserének. Végül természetesen meghiúsult a terv, két okból.

Az első: én a magyar válogatottnak vagyok a szakvezetője, és ezt a posztot a világ minden kincséért sem hagynám ott.

A második: a szövetség orosz kapitányt akart, s ez a valaki Valerij Tyihonyenko lett, a nyolcvanas, kilencvenes évek világhírű bedobója, a szöuli olimpia bajnoka. Ám mivel ő még életében nem dolgozott nőkkel, Sabtaj kitalálta, hogy valamilyen formában én is legyek ott a válogatott körül.

Én azonban ezt nem vállaltam, többek között az is megfordult a fejemben, mi az ördögöt csinálnék jövő nyáron Rigában, amikor Magyarország-Oroszország döntőt rendeznek az Európa-bajnokságon?!

Szakadjak ketté?!

Amúgy roppant meleg itt a helyzet Moszkvában, és ezt tessék szó szerint érteni. Ma, azaz szombaton tizenegy fokot mérnek, de nem mínuszban, hanem pluszban! Ezzel egy csapásra három fokkal megdőlt az abszolút melegrekord december hatodikára vonatkozóan, eddig az 1953-ban mért nyolc fok volt a csúcs - mától a tizenegy. Azt hittem, ilyenkor már bőven tudunk korcsolyázni Lacikáékkal a vidnojei tavon - ehelyett lassan visszajönnek Afrikából a vadkacsák...

Bármennyire meleg is van Moszkvában, azért ne menjünk el szó nélkül a hétközi isztambuli teljesítményünk mellett. Idegenben 100-76-ra legyőztük a Fenerbahcét, egész Euroliga történetében ez azelső eset, hogy egy csapat idegenben elérte a száz pontot.

Úgysem fogják elhinni, mert már kezd devalválódni ez a kijelentésem, de az én kezem alatt csapat még nem játszott úgy, hogyan most a Fener ellen a Szpartak. Harminc triplánkból tizenhat bement - ez 53 százalék -, ami őrület. Jauren Jackson 33 pontot szerzett - ez idénycsúcs. Újból bebizonyosodott, hogy zseniális edző vagyok, ugyanis Jackson októberben, amikor megérkezett Ausztráliából, az első meccsén négy pontot dobott, most meg harminchármat - azaz két hónap leforgása alatt 29 pontot javítottam a teljesítményén...

Diana Taurasi és Sue Bird is meseszerűen kosarazott, s úgy dobtunk egy százast, hogy az idei legjobbunk, Sylvia Fowles megállt két pontnál. Most már ki merem jelenteni: ha a Nagy Trió tagjai egyidejűleg jól kosaraznak - és eredményesen -, akkor senki nem győzhet le minket.

Különben már vezetünk az Euroligában - nem csak a csoportunkban -, mert a Jekatyerinburg kikapott Valenciában, a Venezia pedig Rigában. Olyan jól megy a csapatnak, hogy szörnyű jelenség kezdte el mardosni a lelkemet, ráadásul családon belül.

Tomcsi, a kisebbik fiam rendre az ellenfélnek szurkol! Először búskomor lettem, depresszió kezdett kerülgetni - végtére is van annál szörnyűbb csapás, mint amikor az ember egyik fia az apja ellen kezd szurkolni?! -, de aztán megkérdeztem Tomcsit, miért csinálja ezt.

"Azért, apa, mert az ellenfél játékosait is anya szülte, s nem tudom elviselni, hogy azok mindig szomorkodjanak. Egy kicsit unom már, hogy mindig ti nyertek..." - hangzott a válasz.

És ekkor eszembe jutott, hogy öt-hat évvel ezelőtt, amikor a Laci fiam volt annyi idős, mint most a Tomcsi, ugyanez történt vele. Kérem, vegyenek egy nagy levegőt Pécsen, mert rettenetes megrázkódtatás éri olvasóimat: Laci akkoriban a Sopronnak szurkolt, ugyanilyen okból kifolyólag! Ráadásul Seres Éva, a soproniak centere - az egyik kedvenc játékosom, nálam is játszott a válogatottban - orvul ajándékozott neki egy zöld-sárga zászlót, és Lackó otthon, a Havihegyi úton folyton azt lobogtatta!

Rátgéber és a honvágy, avagy "Ezt ajánlom az olvasóknak!"

El tudják képzelni azt a traumát, amit akkor el kellett szenvednem, mintha tőrt forgattak volna atyai szívemben, de szerencsére a fiam azóta kinőtte ezt a súlyos betegséget.

Ma már mindig annak a csapatnak drukkol, amelyiknek én vagyok az edzője...

Vasárnap a Vologdával játszunk, itthon, aztán meg kétszer a Szentpétervár együttesét fogadjuk. Egyetlen gondom van csak, hogy a lányok már karácsonyi hangulatban vannak, mindenki utazna már haza Amerikába vagy Ausztráliába, valahogyan fenn kell tartanom a motivációs szintjüket. De hát egész idényben ez volt a legnehezebb feladat.

Mi is készülődünk haza, de még nem tudom, mikor utazunk - valamikor huszadika táján. December 27. és 29. között lesz egy összetartás Pécsen a válogatottnak - a magyarnak, nem az orosznak... -, alig várom már.

Most megjátszhatnám a kemény, zord, érzéketlen férfit, de nem teszem: igenis elkapott a honvágy...