Lionel Messi új szerződésének megfogalmazásakor valószínűleg egyik fél számára sem a kivásárlási záradék volt a legfontosabb pont: a klub annak örült, hogy 2016-ig magához kötötte az argentin világklasszist (ez további hét szezont jelent), a játékosnak pedig jelentősen megemelkedett a fizetése. A nemzetközi és a magyar sajtó azonban mégis a 250 millió eurós (67,75 milliárd forint) záradékot emelte ki, pedig ez egyáltalán nem számít különlegesnek az FC Barcelonánál.
A jelenlegi keretből Zlatan Ibrahimovic szerződésében pontosan ugyanekkora összeg áll, míg Andrés Iniesta kivásárlási ára 150, Daniel Alvesé 90 millió euró. A Real Madrid sztárjainak is akad ilyen pont a szerződésükben: a nyáron igazolt Cristiano Ronaldo, Kaká és Karim Benzema kivásárlása egymilliárd euróba kerül, Raúl 180 millióba, Iker Casillas és Sergio Ramos pedig 150 millióba. 150 milliót kellene kifizetnie annak a klubnak is, amelyik alku nélkül akarja megvenni a Valencia csatárát, David Villát.
Az átigazolási világrekord jelenleg 67,75 milliárd forintnak megfelelő, azaz 94 millió euró (a Real Madrid a nyáron ennyit fizetett a Manchester Unitednek Cristiano Ronaldóért, bár a Manchester City januárban még ennél is többet fizetett volna Kakáért az AC Milannak), ehhez képest a fenti összegek irreálisnak tűnnek.
A kivásárlási záradék intézménye egyfajta biztonságérzetet ad a klubok számára: tulajdonképpen azt jelenti, hogy a legnagyobb sztárok csak az egyesület által szabott feltételeknek megfelelően távozhatnak. David Villát például a Valencia nem csak 150 millióért lett volna hajlandó eladni a nyáron - a csatár ennek az összegnek a harmadáért is távozhatott volna, más kérdés, hogy annyit viszont senki sem ajánlott.
A kivásárlási záradék a Bosman-szabály hozadéka a labdarúgásban. Amikor eldőlt, hogy a lejárt szerződésű labdarúgók ingyen távozhatnak klubjaiktól, az egyesületek kétféleképpen próbálták óvni érdekeiket: egyrészt igyekeztek hosszú távú szerződéseket kötni, másrészt pedig (és ez a jelenség elsősorban Spanyolországban terjedt el) a szerződésben rögzítették, hogy élő szerződéssel rendelkező játékost mekkora összegért hajlandóak elengedni. Az egyik első ilyen záradékkal szerződtetett játékos az Athletic Bilbao saját nevelésű futballistája, Julen Guerrero volt - igaz, nála erre nem volt szükség, mert klubhűsége miatt soha sem hagyta volna el a baszk gárdát. A spanyol egyesületeknél egyre gyakoribbá vált, hogy a szerződést kiegészítették ilyen záradékkal, és a sportág egyik legvitatottabb transzfere is ennek köszönhető.
Messi negyedannyiért vihető, mint Ronaldo
Az FC Barcelonánál ugyanis úgy vélték, hogy a Luis Figo szerződésében rögzített 60 millió eurós klauzula tökéletesen elegendő ahhoz, hogy elriassza az érdeklődőket. Amikor azonban a Real Madrid elnökjelöltje, Florentino Pérez 2000 nyarán hajlandó volt kifizetni ezt az összeget, akkor a katalánok nem tudtak mit tenni: kénytelenek voltak elengedni legnagyobb sztárjukat. Ehhez persze az is kellett, hogy Figo megegyezzen Pérezzel. Alighanem ennek az esetnek is köszönhető, hogy a sztárklubok ilyen csillagászati összegekben jelölik meg a kivásárlási záradékot: náluk ennek egyértelműen az a szerepe, hogy a játékos csak akkor távozzon, ha az egyesület is úgy akarja.
A kisebb csapatoknál más a helyzet: itt a kivásárlási záradék valóban azt szolgálja, hogy az adott játékosért a klub megfelelő összeghez jusson. Jó példa erre a Sevilláé: az andalúziai klub tavaly nyáron két kulcsemberét is pontosan annyiért adta el, mint amekkora összeg a szerződésben szerepelt: Christian Poulsen tízmillióért ment a Juventusba, Seydou Keita pedig 14-ért az FC Barcelonába. A portugál Sporting pedig nem volt hajlandó alkudni: a lisszaboniak középpályásáért, Joao Moutinhóért az Everton hajlandó lett volna 18 millió eurót fizetni, de a játékos szerződésében 25 millió eurós (6,775 milliárd forint) kivásárlási záradék szerepel - a Sporting pedig ragaszkodott ehhez. Moutinho most is a lisszaboniak focistája.