Hol volt, hol nem volt, volt egyszer réges-régen, hogy Németország (ami szintén hol volt, hol meg nem) fővárosában, Berlinben sok-sok remek futballcsapat űzte a nagyszerű ipart. Ma, amikor Berlinről minden szurkolónak a Hertha neve ugrik be elsőként, a Bundesliga 1-nél picivel messzebbre látóknak pedig az Union Berlin másodikként, szinte már hihetetlen, hogy csak a nyugati városrészben volt a Herthán kívül öt olyan csapat, amelyik története során megfordult a Bundesliga első két osztályának valamelyikében: ezek a Tennis Borussia, a Tasmania Berlin, a Spandauer SV, a Wacker 04 és a Blau-Weiß 1890 voltak. Ez utóbbi csapat jelen cikkünk egyik főszereplője, melynek nevével az 1986. április 30-i (18. játékhét) szelvényen találkozhatunk, amint a Bundesliga 2 második helyezettjeként a 6. pozícióban lévő Kasselhez látogatnak.
A Blau-Weiß (jelenkori írásmóddal Blau-Weiss) két berlini klub, a Berliner FC Vorwärts 1890 és a Berliner Thor- und Fussball Club Union 1892 egyesülésével alakult meg 1927-ben, természetesen a régebbi dátumot, azaz az 1890-et tartva meg nevében (a következő évben még az Arminia 1906 Berlin is csatlakozott hozzájuk).
Két patinás csapatról van szó, ugyanis mind a Vorwärts, mind az Union ott volt a Német Labdarúgó-szövetség (DFB) 1900-as lipcsei megalapításánál. Előbbi 1902-ben, 1903-ban és 1921-ben is megnyerte a Brandenburgi tartományi bajnokságot, így indulhatott az össznémet bajnoki címért (a hét tartományi bajnokság első helyezettjei mérkőztek egymással),
és utóbbi alkalommal csak a döntőben kapott ki a korabeli sztárcsapat, 1. FC Nürnbergtől.
Az Union viszont 1905-ben megnyerte az országos bajnokságot, miután 2-0-ra legyőzte a Karlsruher FV-t a mindent eldöntő meccsen.
Sztárcsapathoz sztáredzőt
A Nürnberget 1921-ben egy magyar edző, Kürschner Izidor vezette a bajnoki címig a Blau-Weiss kárára. Kürschner 1885-ben született Budapesten, egészen jó focista volt, többször is szerepelt a magyar válogatottban, 1904-ben és 1908-ban pedig bajnok lett az első magyar nagy csapattal, az MTK-val. 1918-ban ő vette át a kispadon a nagy Jimmy Hogan helyét (az angol legenda tette le hazánkban a modern foci alapjait, és alapvető szerepe van abban, hogy a labdarúgás ma olyan, amilyennek ismerjük), majd dolgozott Németországban, aztán kilenc évig Svájcban (három bajnoki cím és négy kupagyőzelem a Grasshoppersszel, de Hogan mellett szerepe volt abban is, hogy a svájci válogatott ezüstérmes lett az 1924-es párizsi olimpián. 1937-ben Brazíliába ment, ahol a Flamengónál meghonosította a Hogantől ellesett WM rendszert, amit kezdetben rengeteg kritika ért, de utóbb bírálói is belátták, hogy Kürschnernek (a braziloknál Dori Kruschner egy elírásnak köszönhetően) és taktikai újításának elévülhetetlen érdemei voltak a brazil foci felemelkedésében, írja Futballforradalmak című könyvében Jonathan Wilson.A náci hatalomátvétel és a német bajnokság átszervezése után a Blau-Weiss a Gauliga Berlin-Brandenburg névre keresztelt bajnokságba került, amelyet 1939-ben és 1942-ben is megnyert, és utóbbi évben harmadik helyen zárt az országos bajnokságban. A világháború lezárása után a Nyugat-Berlint megszálló szövetségesek minden korábban alapított sport- és kulturális egyesületet feloszlattak, így a Blau-Weiss 1890-et is, amelyből így újra három klub lett, és csak 1949-től lett újra nagy klub a Blau-Weiß 1890.
Na, nem nagyon nagy, éppen csak akkora, hogy elfocizgattak az Oberligában és a Regionalligában
(azaz a negyed- és a harmadosztályban). 1973-ban és '74-ben majdnem összejött a feljebb lépés, de előbb elbukták az osztályozót, majd a bajnokság átszervezésének lettek vesztesei, miközben a szomszédok kacaghattak rajtuk: a Regionalligát megnyerő Tennis Borussia a Bundesligában, a Wacker 04 a Bundesliga 2-ben találta magát, míg hőseink az Amateurliga nevű képződményben landoltak – a Regionalliga harmadik helyéről.
Ráírhatnák a klub sírkövére a fenti sort, mert nagyon oda illik. 1984-ben az Oberligát megnyerő csapat a másodosztályba jutott, majd két szezonnal később a Bundesliga 2 ezüstérmével a nyakukban ünnepelhették az élvonalbeli tagságot. Ami már nem volt egy sikersztori: a 86-87-es idényben
34 meccs után 3 győzelemmel, 12 döntetlennel és 19 vereséggel, 36-76-os gólkülönbséggel,
utolsó helyezettként búcsúztak a legjobbaktól. A bravúros ikszek és a tisztes vereségek mellett néhány méretesebb zakó is bekerült a gardróbba: 0-7 Dortmundban, 2-7 Nürnbergben, és három 1-4-es vereség hazai pályán.
Következett öt szezon a másodosztályban, majd 1992-ben véget ért a 102 éves egyesület meséje: a Blau-Weiss 1890 csődöt jelentett.
A Blau-Weiss is adott nagy játékosokat a sportágnak, és nem csak hőskorban, még ha az első berlini legendáért valóban a 30-as évekig kell visszamenni. A jobb összekötőt játszó Ernst Lehner posztja egyik legjobbja volt, akit a maga korában a világ egyik legjobb amatőr játékosának tartottak (Németországban tiltott volt ekkoriban a profizmus).
Egy joggal jókedvű német:
Hatvanöt válogatott meccsen 31 gólt szerzett, gyors volt, nem is beszélve a csodálatos rúgótechnikájáról. Előszeretettel vette célba, sőt vette be az ellen kapuját szögletből. Az 1938-as világbajnokság egy Észtország elleni selejtezőjén például a 0-1-es félidő után két szögletgóllal és két szögletből adott gólpasszal segítette 4-1-es győzelemhez és vb-részvételhez a német válogatottat. 1934-től és 1962-ig pedig egy 25. másodpercben szerzett góllal övé volt a vb-k történetének leggyorsabb találata. Az élvonalban szereplő keret valóban nem volt túlzottan acélos, de két klasszist azért sikerült verbuválni: a csatársorban az a Karl-Heinz Riedle szerepelt és jutott tíz gólig, aki tagja volt az 1990-ben vb-arany-, 1992-ben pedig Eb-ezüstérmes német válogatottnak. A középpályán pedig az 50-szeres belga válogatott René Vandereycken futkározott.
A Venezia, a Padova, a Chievo és a Hellas Verona is elbújhat a Lanerossi mögött: a vicenzai formáció ugyanis Veneto legrégebbi, igaz korántsem legfényesebben ragyogó futballklubja. Az 1902-ben még Associazine del Calcio in Vicenza néven egy iskolaigazgató és egy tornatanár jóvoltából születő egyesület 1953-ban vette föl a Lanerossi Vicenza nevet, és így találjuk meg a már említett szelvényen is a Cremonese vendégeként a Serie B-ben. Az 1940-es évektől egészen jól ment a csapatnak, előbb a Serie B-be jutottak föl, majd 1943-tól '48-ig a Serie A-ban is szerepelhettek.
A hatvanas évek közepén megtöltötte a lelátókat a csapat:
1955-ben újra feljutottak a legmagasabb osztályba, ahol kereken húsz szezont töltöttek, az 1975-ös búcsú után azonban újabb húsz évnek kellett eltelnie, hogy a Vicenza nevét az élvonal rajtlistáján találjuk meg, kivéve egy villanásnyi időszakot, amiről lentebb még írunk. A másod- és harmadosztályú évek mellett pénzügyi nehézségek is sújtották a klubot, 1986-ban hiába lett 3. a Serie B-ben, a Nemzetközi Sportdöntőbíróság megvétózta az élvonalbeli indulását, miután
a klubot sárosnak találták a második Totonero-botrányban.
A csapat 1995-ben végül csak visszaverekedte magát a legjobbak közé, ahol 2001-ig húzta – miután 1999-ben is kiesett, de a következő évben visszajutott – azóta pedig a másod- és a harmadosztály az otthona.
Ez az időszak már csak a sorozatos botrányokról – elmulasztott adófizetés miatti felfüggesztett börtön az ügyvezető igazgatónak, hamisított játékosmozgások és hasonlók – és persze az elkerülhetetlen csődről marad emlékezetes. A Lanerossi végül 2018. január 18-án jelentett csődöt, de három hónappal később az olasz foci máris visszakapta a piros-fehéreket, miután a szintén helyi csapat Bassano Virtus (és a Diesel divatmárka) tulajdonosa, Renzo Rosso meg nem mentette, megalapítva az L.R. Vicenza Virtus nevű klubot, amelyik most a harmadosztályból (Serie C) igyekszik feljebb kapaszkodni.
Talán nincs még egy ország Európában, ahol olyan sztorikat találni a foci körül, mint Olaszországban. Azok után, hogy Renzo Resso megmentette a Vicenzát, két francia, Brice Desjardins és a korábbi futballista, jelenleg FIFA-játékosügynök, Christian Payan megalapította az AC Vicenzát, és mindjárt szerződtettek is egy nagy nevet, méghozzá a 2015-ben már visszavonult Djibril Cissét, aki nyilván nagy kedvvel játszik majd az olasz negyedik vonalban, a Serie D-ben.
Majd pont egy olasz klubnál nem kerül elő a magyar edzőlegenda neve! Guttmann Béla az AC Milan - ahol másfél szezont töltött, és a második év végén már nélküle lett bajnok a csapat – és a Puskás-féle Honvéd között egy évet a Vicenza kispadján töltött, és az 1955-56-os idényben a kilencedik helyen zárt a csapattal.
A Padova, a Triestina és a Milan után ez volt a mester utolsó olaszországi állomása, tíz évvel később
már a Benfica edzőjeként duplázott a BEK megnyerésével.
Gyorsan jegyezzük meg, hogy nem Guttmann volt az első magyar fecske Palladino városában: a 30-as években, amikor minden olasz csapat kispadján ült legalább egyszer magyar edző, egymást váltották honfitársaink (Bekey Imre, Krappan Ottó, Viola József) a Lanerossi edzői székében.
A kiscsapatok is adhatnak nagy játékosokat, és ez alól a Lanerossi sem kivétel. Itt lett vérbeli profi játékos Paolo Rossiból, aki második hivatásos idényében 21 góllal lett a Serie B gólkirálya, és a második helyhez, ezzel feljutáshoz segítette a piros-fehéreket 1977-ben, majd a következő idényben már az élvonalban lett gólkirály (24 találattal), a Vicenza pedig története legjobb szereplésével a 2. helyen zárt – hogy két év múlva már újra másodosztályú legyen.
Rossi egyébként 2,6 milliárd lírás rekordáron került Vicenzába, az üzlet után a drukkerek el is nevezték a klubot Real Vicenzának.
A klubbal ellentétben Rossi első osztályú csatár lett: 1982-ben már a Juventus játékosaként nyert világbajnoki címet az olasz válogatottal, lett 6 góllal a vb gólkirálya, év végén pedig az Aranylabdát is átvehette.
De itt kezdte pályafutását Roberto Baggio is, aki 1993-ban nyerte el az aranylabdát, és egyként tagja volt az 1990-ben vb-bronz-, négy évvel később pedig ezüstérmes olasz válogatottnak.
Megfordult a klubnál a későbbi Milan-legenda, Massimo Ambrosini, a 2006-os világbajnok olasz válogatott csatára, Luca Toni, vagy Nevio Scala és Azeglio Vicini, akik később edzőként alkottak maradandót – utóbbi volt az 1990-es vb-bronzérmes olasz csapat szövetségi kapitánya.
A Menti család négy fiút is adott a Lanerossinak: Mario, Romeo és Umberto mellett utóbbi fia, Luigi is viselte a piros-fehér mezt. Mario nem futott be nagy karriert, nem úgy két öccse, Umberto és Romeo. Előbbi három olasz nagycsapatnál, a Juventusnál, a Napolinál és a Milannál is letette a névjegyét, míg utóbbi
a Fiorentina érintésével 1941-ben került minden idők egyik legjobb csapatához, a Torinóhoz,
ahol egy szezon kivételével 1949-ig játszott.
Ő is azon a gépen utazott, amelyik egy lisszaboni gálameccsről hazatérve a Superga bazilikának ütközött. Ma Romeo Menti nevét viseli a vicenzai stadion, ahol a csapat a legnagyobb sikereit aratta, melyek közül kiemelkedik az 1997-98-as KEK-menetelés, ahol a kupagyőztes Lanerossi egészen az elődöntőig jutott.