Névmutató - (Magyarország)

 

Losonczy Géza (1917-1957)

Érsekcsanádon (Bács-Kiskun megye) született református lelkészcsaládban. A gimnáziumi érettségi után a debreceni bölcsészkar magyar-francia szakos hallgatója volt. Egyetemi tanulmányainak idején tagja lett a Márciusi Frontnak. 1939-ben franciaországi ösztöndíja idején került kapcsolatba az illegális kommunista párt Külföldi Bizottságával, és belépett a pártba. Hazatérve a Népszava újságírója lett. 1940-ben letartóztatták, majd rendőri felügyelet alá helyezték. 1941-ben Budapesten befejezte egyetemi tanulmányait, részt vett a Népszava karácsonyi mellékletének összeállításában, majd a következő évben a Történelmi Emlékbizottság létrehozásában. 1942-ben Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán letartóztatása után illegalitásba vonult. 1943-ban Donáth Ferenccel együtt fogalmazták meg a Békepárt memorandumát. 1945 februárjában feleségül vette Haraszti Máriát. Ez év márciusától a Szabad Nép főmunkatársa, 1946-tól a kv póttagja, 1947-től országgyűlési képviselő, 1948. decembertől miniszterelnökségi államtitkár, 1949-től 1951-ig a Népművelési Minisztérium politikai államtitkára volt. 1951-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. 1954 nyarán súlyos betegen szabadult, egy évet töltött kórházban és szanatóriumban. 1955 áprilisában rehabilitálták. Felépülése után a Magyar Nemzet főmunkatársa volt. Vezető alakja a Nagy Imre körül csoportosuló pártellenzéknek. 1955-ben részt vett az írók memorandumának szervezésében, 1956-ban felszólalt a Petőfi Kör sajtóvitáján.

1956. október 23-áról 24-ére virradó éjszaka kooptálták a pártvezetés tagjai közé, a pb póttagjának választották, azonban a kv politikája elleni tiltakozásképpen Donáth Ferenccel együtt levélben mondott le tisztségéről. Október 26-án a kv ülésén ugyancsak Donáth Ferenccel együtt követelte, hogy a párt hagyjon fel a felkelés megbélyegzésével, folytassanak tárgyalást a felkelők főbb követelései alapján. Október 30-án államminiszterként lett tagja Nagy Imre kormányának, a sajtó- és propagandaügyeket intézte. Tagja volt az MSZMP héttagú Intéző Bizottságának. Tildy Zoltán társaságában ő tartotta a kormány utolsó, november 3-i sajtótájékoztatóját. November 4-én a jugoszláv követségre menekült, november 22-én a Nagy Imre-csoport többi tagjával együtt elfogták, majd Romániába szállították. 1957. április közepén Budapestre szállították. A vizsgálat során kiújult előző fogságában szerzett tüdőbetegsége. Éhségsztrájkot folytatott, idegrendszeri zavarok léptek fel nála. A Nagy Imre és társai per másodrendű vádlottja lett volna. 1957. december 21-én - a bírósági tárgyalás megkezdése előtt - máig tisztázatlan körülmények között meghalt a vizsgálati fogságban.

Lukács György

1885. április 13-án született. Apja, Lukács József a Magyar Általános Hitelbank igazgatója volt. Lukács György 1902-től joghallgató Budapesten. 1906-1907-ben Berlinben tanult, doktori szigorlatot 1906-ban Somló Bódognál tett Kolozsvárott. Berlinben írt disszertációjáért 1909-ben bölcsészdoktori, 1942-ben a Der junge Hegel című monográfiájáért a filozófiatudományok doktora címet kapta. 1904-ben Bánóczi Lászlóval, Benedek Marcellal és Hevesi Sándorral megalakították a Thália Társaság nevű kísérleti színházat. 1907 őszétől rövid ideig a Kereskedelmi Minisztérium tisztviselője volt. 1910-ben jelent meg első könyve, a Lélek és formák című esszégyűjtemény. A Nyugatban és a Huszadik Században is publikált. 1911-ig többnyire Berlinben, 1912-től kisebb megszakításokkal öt esztendőn keresztül Heidelbergben élt. 1915 őszétől 1916 nyaráig a budapesti levélcenzúrán töltötte le katonai szolgálatát. 1917-től gyakran járt haza, részt vett a Vasárnapi Kör és a Szellemi Tudományok Szabadiskolájának munkájában. 1917 novemberében Budapestre költözött, a következő év decemberében belépett a KMP-be. 1919 februárjától az illegális KB tagja, március 1-jétől a Vörös Újság egyik szerkesztője. 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásától helyettes közoktatásügyi népbiztos, április 3-tól népbiztos, május-júniusban pedig a Vörös Hadsereg hadosztályának politikai biztosa volt. A Tanácsköztársaság bukása után az illegális KMP megszervezése céljával itthon maradt, de Korvin Ottó elfogatása után kénytelen volt menekülni. 1920-tól a párt Bécsben működő Ideiglenes Központi Bizottságának a tagja. 1921 októberében a frakcióharcok következtében Landler Jenővel együtt kiléptek a KMP KB-ból. 1921-ben részt vett a Komintern III. kongresszusán Moszkvában. 1924 júniusa, a Komintern V. kongresszusa után, amikor a szociáldemokráciát a fasizmus egyik irányzatának minősítették, Lukácsot "jobboldali revizionistának" bélyegezték. Csak 1926 júniusában Berlinben kooptálták ismét a KB-be. 1929-ben a KMP II. kongresszusára készített Blum-tézisek című programtervét elutasították. 1929-ben az illegális KB tagjaként három hónapon keresztül Budapesten tartózkodott. 1930-ban a KMP II. kongresszusán ismét kihagyták a KB-ból. Ösztöndíjat kapott Moszkvába, ahol a Marx-Engels-Lenin Intézet munkatársa lett. 1931 nyarától újra Berlinben élt. 1933 márciusában visszatért Moszkvába, tudományos intézetek kutatójaként dolgozott. Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, az NKVD 1941. június 29-én két hónapra letartóztatta, 1941 végén Moszkvából Taskentbe telepítették ki. 1945. augusztus 1-jén érkezett haza Budapestre. Még távollétében delegálták képviselőnek az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. 1949-ben országgyűlési képviselő lett, de mandátumáról 1951. december 12-én lemondott. 1953-tól ismét képviselő. 1945 után a budapesti tudományegyetem tanára. 1948-tól a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja. Később az Akadémia rendes tagja, és az Akadémia elnökségének is tagja lett. 1949-50-ben került sor az ún. Lukács-vitára, ennek középpontjában Lukács demokráciafölfogása állt, mely nem felelt meg a proletárdiktatúra szükségességét hirdető hivatalos álláspontnak. A támadások hatására nyilvános önkritikára kényszerült. Később nem tartozott Nagy Imre feltétlen hívei közé, visszaemlékezésében Nagy Imrét "programnélkülisége" miatt hibáztatja. 1956 tavaszán tért vissza a politikai életbe, amikor előadást tartott a Petőfi Körben. A forradalom napjaiban az MDP KV 1956. október 23-24-i ülésén beválasztotta tagjai közé. 1956. október 26-án népművelési miniszternek nevezték ki. Október 30-ától részt vett az MSZMP Ideiglenes Szervezőbizottságának a munkájában. November 4-én a jugoszláv követségre menekült. Szántóval és Vassal együtt november 18-án hagyta el a követséget. A szovjet hatóságok letartóztatták, Romániába vitették. 1957. április 11-én feleségével együtt hazatérhetett, büntetőeljárás nem indult ellene. Május 15-én levelet írt az MSZMP KB-nak, ebben bejelentette, hogy továbbra is igényt tart a párttagságra. Nem kapott választ. Közvetve is csak 1961-ben, amikor az Új Magyar Lexikonban olvashatta, hogy "az MSZMP nem igazolta át tagjai közé". 1958-ban nyugdíjazták. 1965-ig belső emigrációban élt, csak Nyugaton publikált. 1967-től tagja lett az MSZMP-nek, párttagságát viszamenőlegesen ismerték el. 1968-ban a csehszlovákiai események hatására tanulmányt nyújtott be az MSZMP KB-nak; ebben a sztálinizmus igazi alternatívájának a szocialista demokráciát nevezte. A hatvanas évek második felétől 1971-ben bekövetkezett haláláig A társadalmi lét ontológiájáról című művén dolgozott.